Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)

nak. Nem csoda hát, ha az igazgatók és tanárok kétségbeesetten őrködtek iskolai önképzőkörük „eszmei tisztaságán", nehogy „ártalmas Frantz Jakobinus klub "-nak minősítsék. Napóleon proklamációja idején ismét felerősödött a terror. Ferenc királynak látnia kellett, hogy az általa képviselt mozdulatlanság-politikának, komoly ellenzéke van hazánkban. Kipróbált reakciós politikusokkal vette magát körül, akiknek rémuralma némított és félemlített. Megölt minden egészséges próbálkozást, elfojtott minden korszerű, haladó eszmét és gondolatot. Számunkra különösen akkor vált kíméletlenné az elmyonás, amikor a reakció megrögzött képviselője, a forradalom- és Napóleon-ellenes Baldacci Antal került vezető szerephez. Ez a korzikai származású renegát magyar tajtékzó gyűlölettel viseltetett minden felvilágosult eszme iránt. Nyelvújításunkat és hivatalos nyelvért folytatott küzdelmünket lépten-nyomon gáncsolta, azt állítván, hogy ,,Bocskai viperafajzata" — a magyarok ki akarják irtani a nem magyar nyelveket, hogy helyükbe a „kaukázusi magyart" tegyék. Nem kegyelmezett a protestáns egyesületeknek sem, főként amikor kiderült : még a német nyelven író tudósokat — akik között több kiváló lutheránus tanár: Schedius, Schwartner, Rumy stb. akadt —- sem sikerült megnyerni arra, hogy a Habsburg politikai érdekek szószólói legyenek. Ez is hozzátartozik a szigorú igazsághoz. Hihetetlenül összetett a képlet; nem szabad szimplifikálni. Tüzetes vizsgálódással lehetne csak tisztázni, milyen mértékben játszott közre egyesületünk megszüntetésében a felső akarat, illetve, hogy milyen csatornákon jutott el az az egyházkerületig. Elemezni kellene továbbá, vajon ugyanolyan okok kényszerítették-e Lovich Ádám szuperintendenst a kishont! tanítóegyesület megszüntetésére, mint amelyek alapján a Békés-bánáti működését betiltotta. Perdöntő lehetne ez a valós okok meghatározása szempontjából, annál inkább, mert mindkettőt közel egy időben: 1814—15-ben oszlatta fel. Kristóffyék ugyanis az esperesség 1811. évi határozata ellen fellebbezést nyújtottak be, s a fennmaradásukért folytatott küzdelemnek csak az 1814. aug. 16-án tartott tótkomlósi főtárgyalás vetett véget. Ennek a határozatát hagyta jóvá Lovich Ádám. Nem állítjuk, hogy az egyházmegyét nem foglalkoztatta élénken a tanítók szövetkezetének a fizetések normalizálására, a díj le vélek rendezésére irányuló mozgalma, amely Kristóffyék érdekvédő harcának központi kérdését jelentette. Meg vagyunk azonban győződve arról is, hogy legalább annyira félt a francia forradalom és a jakobinus eszmék térhódításától, melyekkel a tanítók vezetői nyíltan szimpatizáltak. Nem Kristóff

y pedagógusokra jellemző bizakodása — „a borúra derűnek kell jönnie "-elv izgatta őket. Ezt egyszerű népi igazságnak is felfoghatták. Inkább veszélyes demokratizmusától féltek. Kristóffy ugyanis túlértékelve a francia forradalom nyomán kialakult nemzetközi erőviszonyokat és a felvilágosodás eszményeinek hatóerejét, azt hirdette, hogy gyermekei és unokái „meg fogják élni azon nagyszerű átalakulást, midőn az embert nem szü200