Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)

lógusok rendkívüli tanári alkalmazását és azoknak magyar nyelvtanítását rendelte el, mielőtt lelkészi hivatalaikat elfoglalnák, másrészt „nemzeti nyelve eránti égő szeretetének szent tüzeitől" felhevíttetvén" az ezen oskolában (ti. Mezőberényben) munkálkodó Magyar nyelv Tanítójának önként a magáéból esztendei fizetést rendelt, kötelességébe tévén néki a Magyar nyelven és Literaturán kívül más Tudományoknak Magyar nyelven való tanításai". Dicséretes tettével az előjogaikhoz görcsösen ragaszkodó protestáns társintézetek iskolabizottságai előtt is méltó elismerést és megbecsült nevet szerzett. A három nyelvű evangélikus felekezet mezőberényi iskolájában, amely mellesleg a délszláv tanulóknak is nyugodt tanulási lehetőséget biztosított, és meghitt, családias otthont adott, az erőszakos magyarításnak nem volt, nem lehetett semmi létjogosultsága. Ez a szülők és pártfogók jelentős hányadának a nemzetiségi érzékenységét sértette, és anyagi-erkölcsi támogatását veszélyeztette volna. Az előzmények ismeretében nem kell bizonygatnunk : jószándékukat, segítőkészségüket nem kockáztathatta az a fiatal iskola, amelynek igazgatói és tanárai a szünidőkben igen gyakran toborzó- és gyűjtőútra mentek, hogy a következő tanév oktató munkáját megalapozzák. így cselekedett Skolka is 1806-ban, akinek a szomszédos pesti és bácsi esperesség területén tett körútja — Pecz szerint — ,,363 forintnyi haszonnal" járt. A latin nyelv vezető szerepének megszüntetése, az egyes tantárgyak élő nyelven folyó oktatása nemigen okozhatott különösebb fájdalmat a nem magyar anyanyelvű tanulóknak. Sőt. A latin nyelv jelentősége az évszázadok során szerte Európában lassan-lassan szinte a nullára csökkent. Megszűnt a tudományok nélkülözhetetlen, internacionális nyelve lenni. Azok a nemzetek, amelyek megvívták már a maguk polgári forradalmát, boldog örömmel, büszke öntudattal cserélték fel a sajátjukkal, felismervén, vagy legalábbis megsejtvén, milyen szoros a kapcsolat nyelv és gondolkodás között. Tisztán látta és helyesen érzékelte ezt a haladó szellemű magyar egyetemi ifjúság — az úgynevezett reformnemzedék is, amely minden lehetőséget felhasznált arra, hogy a tantárgyak magyar nyelvű oktatásának az ügyét győzelemre vigye. 1825. november 2-án például, amikor a Studien Hof Comissio által benyújtott tervezet ellen lázongott (ez az egész monarchiában — az olasz területektől eltekintve — a német nyelvet akarta rákényszeríteni az iskolákra: egyetemekre és főiskolákra), egyben hevesen tiltakozott a latin nyelv „erőszakosan fenntartott uralma" ellen is, és mint kétségbevonhatatlan aranyigazságot, ezt szögezte le: ,,A magyar ifjak idegen nyelven nevelve, velősen gondolkodni meg nem tanulnak, s elmélkedő tudósok alig(ha) lesznek". Sokan voltak persze, akik az évszázados iskolai gyakorlat eredményeként ésszerűtlennek tartották a latin nyelv oktatásának háttérbe szorítását. Még azok között is, akik pedig elvben azonosultak a haza és haladás — a nemzetté válás politikai célkitűzéseivel. Kultúraféltő nosztalgiájukat bizonyos fokig meg tudjuk érteni, ha a magyar tudományos nyelv korabeli fejletlenségére gondo193