Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)

lünk. De csak ekkor. Emberileg ugyanis nagyon igazaknak érezzük a híres pápai tanár: Bocsor István latin nyelvtanához fűzött bíráló szavakat: „Magyarország szintúgy, mint a külföld, csaknem egyedül latin nyelven kapta a műveltséget", valljuk azonban azt is, amit ez után mondott a kritikus: ,, . . . éppen azért ez általános és a nép tömegébe ható sohasem lehetett". Ha ebből a nézőpontból vizsgáljuk a kultúraféltő jóakarók álláspontját, azt kell látnunk : a végső eredményt tekintve alig-alig különbözik azokétól, akik ,,azért vitáztak a latin mellett, hogy a nemzeti nyelvnek ártsanak". Sajnos, voltak ilyenek, sőt táboruk jelentős politikai erőt képviselt. Habsburg-érdekeket képviselő főrendi tagjainak népellenes magatartását így leplezte le a vaslogikájú Kölcsey 1833. tavaszán a reformországgyűlós követi táblájának ülésén, biztos érzékkel tapintva rá a lényegre, az igazi okra: ,, . . . nem kívánnak egyebet, mint a latin nyelvből szent nyelvet csinálni, mely őket a sokaságtól elkülönözze. Vagy talán a demokráciától félnek, ha az anyai nyelv felemeltetik ?" A nemzetiségi tanulók esetében ilyen irányú politikai akadályról nem beszélhetünk. Ok a magyar nyelv államnyelvvé tételétől saját nacionalizmusukat féltették. Állásfoglalásuk ezért sem lehetett tökéletesen egységes és elkötelezett. A kettős elnyomás megkülönböztető politikájának a réme béklyózta gondolataikat és érzéseiket, s ez számukra fokozott kiszolgáltatottságot, harmadrendű állampolgárságot, nagyobb kizsákmányolást, sértő, megalázó bizalmatlanságot és gúnyos lekezelést, lenézést sugallt. A feudális jellegű magyar nemzeti mozgalom vezérkara csakugyan nem értett egyet a nemzetiségeknek az övéhez hasonló, azzal egy időben jelentkező nacionalista törekvéseivel. Elutasította a szerb-horvátok szabad nemzeti élet utáni vágyakozását ós annak nemzetkoncepcióját, amely a hovatartozást illetően nem a vallást, hanem a nyelvet és a származást tartotta a legfontosabb ismérvnek. Nem értett egyet a szlovákok Anton Bernolák által hirdetett egységes szláv nemzetfogalmával, amely egyenrangú részként kezelte a „pannóniai vag}' magyarországi szláv okát" — szlovákokat az általa elképzelt államtestben, és harcolt természetesen a románok Supplex Libellas Valachorum néven ismert tervezete ellen is, amely a magyarhoz hasonlóan történelmi jogra alapozott ideológiai fegyverrel küzdött az erdélyi románság egyenjogúsításáért és a káros megkülönböztető jegyek eltüntetésóért. A lassan, de biztosan államnyelvvé fejlődő magyar nyelv tanulásának és használatának az elfogadtatása korántsem lehetett tehát olyan könnyű, mint amilyennek a Tudományos Gyűjtemény ismertetett híradása alapján hinni lehet. A nemzetiségi tanulóknak, akik saját nacionalizmusuk bizonyos fokú oltalmát látták az indifferens latin nyelvben, erős érzelmi kötődöttségüket, nagy visszahúzó erőket kellett legyőzniük, amikor a magyar nyelv intenzív tanulására vállalkoztak. Az elsajátított nyelvismeret természetesen nem jelentette mindjárt nemzetiségi tudatuk gyökeres megváltozását vagy feladását. Ezt nem is várhatták tőlük. A nemzeti egység erejét és minőségét erős próbára tevő sza194