Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)

... az egyenlőség csak oda megyén ki, Hogy a törvény előtt egyforma mindenki. S úr-e vagy paraszt-e ? nem tesz különbséget — Harcolnunk, adóznunk kell a közjó végett, ugyanis ebben sem bízhattak igazán. A gyilkos erejű előző fejezetben maga Sárosi is azt állította, hogy Azoknak sorában, kik semmit se adtak, Csak a főpapok és nagyurak maradtak, sőt a törvény sem a joggal visszaélő urakat tanította móresre. Itt csak a földet, s a föld révén emberi életet kívánó szegények részesültek a törvény súlyában — azoknak „koppantott körmére a magyar kormány". Sárosit — magától értetődően — nem emiatt a Békés megyei zavargásokat idéző fejezet miatt üldözte életre-halálra a Habsburg-ház, hanem a becsületsértés kritériumait is kimerítő, kamarilláról szóló negyedik lehelet miatt. Szemérmetlenül pőrére vetkőzteti itt a királyi ház tagjait és legfőbb bizalmasait, ahogy Jókai is tette az Életképekben, ki hozzá hasonlóan pamfletbe illő gúrryos hangon adott kifejezést a Habsburg-ellenes nemesi szemléletnek, és figurázta ki a bécsi udvar politikáját — legélesebben Jellasics és Sofia szerelmi viszonyát. Hálószobatitkokat teregetett ki Sárosi is. Nevetségessé tette a könnyen hajlítható együgyű Ferdinándot, lerántotta a leplet a magyarbarátnak tartott, hidegen számító István nádor gonosz üzelmeiről. Értesülései szerint ő ajánlotta, hogy hitessék el a magyarokkal: „az új szabadság a királytól ered". Nincs senki, akinek kegyelmezne. Elszakadt végleg a fonál, amely az uralkodóhoz és az uralkodóházhoz fűzte. Megtagadta királyát. Vajon tisztelte-e valaha ? Olyan sértő, olyan indiszkrót volt a hangja és a mondandója, hogy az új király : Ferenc József anyja — a családi „kupaktanács" méregkeverő vezére: Zsófia (Jellasicshoz fűződő intim szerelmi kapcsolatát szinte a felelőtlen pletykázok féktelen szenvedélyével verte nagydobra Sárosi) még a költő halála után sem tudott megenyhülni. Nyíltan hangoztatta, ,,az is halált érdemel, aki az Arany trombita költőjót dicsérni meri". 1849. júniusában tett gyulai felolvasása tökéletes diadalmenet volt. A honleányok teleaggatták illatos virággal és szalagos koszorúval. Talán ekkor élvezte utoljára a spontán kirobbanó lelkesedés mámorító, varázsos italát. Emléke végigkísérte egész életén. Erőt adott neki a börtön és az internálás kínjainak elviseléséhez ugyanúgy, mint a 48-as eszmék töretlen ápolásához. Egyik legutolsó versében is erre emlékezett vissza: 170