Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)

A haladó szellemű professzor, Greguss nagy szálka volt az eperjesi konzervatív nemesek szemében. Szabadelvűségét lépten-nyomon kifogásolták, erkölcsi nézeteit kárhoztatták. A kizárólag német nyelven beszélő aulikus egyházi felügyelő : Pulszky Károly sem rokonszenvezett vele. Örült, ha árthatott neki, noha fiának a legkedvesebb tanára volt. Cselekedett is azonnal, amint feljelentették — megszüntette teológiai előadásait (fiát is eltiltotta óráinak látogatásától), és tanári katedrájának elhagyására kényszerítette. Osztályvédő cselekedet volt ez egy olyan ember részéről, akiről találóan állapította meg saját fia, hogy ,,a társadalmi viszonyokról alkotott fogalmai nagyon emlékeztettek a középkorra, sőt az óvilágra". A szlovák nyelvet például „aljas"-nak Ítélte, amely csak parasztok szájába való. (A magyar nyelvet — nem tudni — miként értékelte.) Lenézte és nem tekintette úri emberhez illőnek, ha valaki zsidóval kötött közelebbi ismeretséget, még kevésbé, ha barátságot. Egyedül „tisztességes állásnak . . .a földbirtokosét tartotta, ki hivatalt nem visel, senkitől nem függ". Greguss fegyelmije éppen abban a tanévben folyt, amikor Sárosi még csak ismerkedett a kollégiumi élettel. A következő évben —- sajnos — már el is hagyta az intézetet. Hisszük mégis: nagy része volt abban, hogy fiatal tanítványának a figyelme egyre inkább történelmünk sokáig megtagadott hősére : Dózsára, irányult. A 30-as évek végén drámát kívánt írni róla. Csaknem egy évtizeddel Eötvös nagy regényének (Magyarország 1514-ben) a megjelenése előtt!! Ezeket kérdezte barátjától, Pulszky Ferenctől: „Lehet-e Dózsát, mint az arisztokrácia ellenében a népszabadság kivívásában áldozatul esett vitéz és derék hőst szép fényben festenem ? És ha lehet, szabadna-e sajtó alá bocsátanom, vagyis inkább tanácsos lenne-e éppen mostan, midőn még Széchenyi is az izgatás ellen panaszkodik ; az alkotmányos kedvezeteknek a népre is kiterjesztése pedig minden jelesb főt foglalkoztatja". Az Eperjesről elüldözött, újszerű történelemszemléletet formáló nagy népbarát tanítómester iránti tisztelet jelét látjuk abban is, hogy Sárosi egyik legsikeresebb mondai tárgyú költői elbeszélését, A világtalan dalnok-ot, melyet Horváth János a szerbus manir jellemző példajaként említ A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig című tanulmányában, az apja nyomdokait követő Greguss Ágostnak dedikálta. Az első közlést — az Emlény 1839-es évfolyamában — még nem, csak a másodikat, az 1858-as kötetben lévőt. Ne csodálkozzunk rajta ! Greguss Ágost 9 évvel volt fiatalabb nála, s így Sárosi Eperjesen csak mint kisgyermeket ismerhette, hiszen 1833-tól apja 1838-ban bekövetkezett haláláig Pozsonyban élt és tanult. Vagyis a hatásos verssel inkább apja emléke előtt tisztelgett. Nem erőszakolt az a következtetés, hogy ,,a guszliczák és tamborák királya" : a daliást tanító kragujeváci ősz mester és az anyját vigasztalni kívánó, félárva szabácsi hercegfi viszonyába kicsit beleérezte a sajátmagáét is. Olyan az, mintha Greguss, az esztétika elismert tudós mestere őt oktatná a lant kezelésére. — 152