Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)

dezvényre hívták barátai, ezzel utasította vissza: „Nem odavaló vagyok! Viharmadár voltam, nincs papagájtollam". Végül magános farkas lett, s a mámorban keresett menedéket. De nem tört meg. Békés megyéhez jóval kevesebb szál kötözte, mint a vele egy napon (1816. febr. 12.) született unokatestvérét: Szakái Lajost. Már eredetét tekintve sem volt ide való — az Arad megyei Borossebest vallhatta születési helyének, ahol apja: Sárossy Lajos tiszttartó az uradalom gazdálkodását vezette 1818ban bekövetkezett haláláig. Érdemes megjegyezni, hogy fiát is Lajos névre keresztelték; csak később — már mint költő — vette fel a Gyula nevet. Ugyanakkor joggal merül fel a kérdés, miért írjuk a költő nevét másként, mint atyjáét. Nos, ahogy az több forrásból — elsősorban Abafi Lajostól — ismeretes, 1848-ban „összetörte oímerét", és szakított családi nevének hagyományos (Sárossy, Sárosy) írásával. A megváltoztatott alakot fogadta el az irodalomtörténet is, függetlenül attól, hogy költeményeinek 1858-as, Tömöri Anasztáz féle kiadásában a nemesi származásra valló y-os forma található. Megözvegyült édesanyját —• Dobási Halász Katalint — hamarosan feleségül vette Szánthó Pál akkor békési nótárius, ki még ugyanazon évben — azaz 1819-ben — Füzesgyarmatra költözött át. Ezzel kezdődött Sárosi Gyula Békés megyei élete. Az akkortájt körülbelül 5000 főt számláló, 1803-tól vásárjoggal rendelkező „város" (Csabának még nem volt vásárjoga!) lakói hamar megszerették és tisztelték Szánthó Pált. A település kortárs történetírója, a külföldi egyetemeken (Göttinga, Marburg, Heidelberg) járt, tudományos ambíciókkal rendelkező Gacsári István lelkész szerint nemcsak a politikai község életét irányította, hanem egyszersmind „eklézsiánknak is nótáriusa, árvák tutora, nemesek hadnagya és a helybeli céhnek comissariusa" lett. A mindennapos ügyintézésen túl különösen az előre nem látható elemi károk (1823-ban és 1834-ben az erős földrengés, 1830-ban és 1836-ban az árvíz, 1836-ban a „rettentő szárazság", 1831-ben és 1836-ban a dühöngő kolera) tették próbára emberségét és rátermettségét, s ő mindig jól vizsgázott. Hatásosan küzdött a nagyfokú gyermekhalandóság megszüntetéséért, a himlőoltás bevezetéséért és elfogadtatásáért is. A nemes Paczek István ,,processuális chirurgus"-sal együtt folytatott felvilágosításnak végül szép eredménye lett. Ahogy Gacsári írta, 1838ban „már minden szülő meggyőzettetve lévén a himlő beoltás csalhatatlan sikerű jótékony hasznáról, önként.és minden kényszerítés nélkül siet beoltatni kisdedeit, és . . . nincsen is köztük se híre, se nyoma a hólyagoshimlőnek". Nevelőapjától, ki sohasem tett különbséget saját és mostoha gyermekei között, a nemes kÖtelessógvállalás felelősségét és a lelkiismeretesen végzett szolgálatnak belső parancs szerinti teljesítését tanulta meg. Kiegyensúlyozottsága, áradó embersége a nyugalom és a boldogság meghitt szigetévé forformálta a füzesgyarmati családi fészket. Otthonosan érezte magát benne 143