Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)

zetűek, mert hiszen én magam, a dalok alkotója is épen ilyen vagyok" — állította magáról büszke önérzettel a Cimbalom bevezetőjében 1868-ban. Ez a nem mindennapi nép- és természetközelség, ez a szülőföld iránti példamutató nemes vonzalom magyarázza költészetének népi ihletését és tiszta hangját. Gyermekkori játszótársai azok a parasztgyerekek voltak, akikkel együtt tanulta a betűvetést a falusi iskolában. Hozzájuk hasonlóan nézte és látta Köröstarcsa és környéke múltját és jelenét. Élénken érdeklődött irántuk. Éppen ezért meglepő, hogy az Arany által megénekelt „hamis tanú" Köröstarcsához is kapcsolódó mondájának a megverselésére nem is tett kísérletet, pedig a regényes mondai témákat nagyon kedvelte a kor. Szerette az igénytelen népi játékokat és szórakozásokat, a társas összejövetelek, népszokások nyílt légkörét és emberi hangulatát. Számos verse tanúskodik erről! így a fonókák légkörét idéző Daliás hatalma, amely nem annyira dévaj jókedvével és vissza-visszatérő táncréjjáinak hangulatfokozó életvidámságával (mint Czuczor Fonóházi dala), hanem folklorisztikus hitelességével hódít. De ilyen a ,,mázos kék szilkében, bojtos kasornyán" ételt vivő lány egyszerű paraszti idillje, vagy az „aprómarhát" etető, hangfestő-hangulatfestő-állathívogató szavakkal élénkített életképe, nem beszélve a templomban a legátus mutatós fiatalságának látásába, nézésébe, ékes beszédébe belefeledkező leány szívében ébredező szerelem rajzáról, vagy a „játszón" — azaz a falu alatt levő játszótéren — önfeledten szórakozó parasztfiatalság párválasztó játékának sikerült ábrázolásáról. Azt mondhatni, természetes közegként vette körül a paraszti világ. Észrevétlenül ivódott vérébe a népdal tisztelete és szeretete. Könnyedén bánt vele, mint költő; nem kellett évekig találgatnia a „parasztdal tónját", mint Kölcseynek, akinek — ahogy ezt egy 1833-ban Szemere Pálhoz írt leveléből tudjuk — „nehezebb stúdiuma egész életében nem vala". Neki sohasem jelentett kutató munkára serkentő izgalmat a költészet. Ha javítgatta, ha „ráspolyozta" is dalait, viszonylag magabiztos könnyedséggel bánt az egyszerű formával és a népi nyelvvel, habár lépten-nyomon kitetszik, hogy „lélegzetéből inkább csak egyes strófákra, mint egész versre" némelykor csak egy-egy sorra tellett. Tévednénk azonban, ha ebből a könnyedségből azt a tanulságot vonnánk le, hogy Szakái nagyobb művészi adottságokkal rendelkezett, mint Kölcsey. Nem. Már szemléletmódjukban is óriási a minőségi különbség. Kölcsey ugyanis tökéletesen tisztázta magában — ahogy ezt az egyik legszebb, legtartalmasabb értekezése: a Nemzeti hagyományok is bizonyítja —, mi a népköltészet szerepe és jelentősége a nemzeti költészet, a „nagy irodalom", illetve az egyéni és közösségi (nemzeti) helyzettudat alakulása szempontjából, s objektív tárgyilagossággal, hideg ésszel leszűrt elveinek szellemében használta lantját. Bátran hirdette, hogy „a való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni". Belőlük kell táplálkoznia a nemzeti tudatot megalapozó költészetnek — másképp nem juthat éltető erőhöz, nem áraszthat „nevekedő fényt". Vagy ha így világosabb: „Az idegen tűznél gyújtott fény a nemzetnek csak 135