Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)

magyar nyelv és a magyar irodalom terjesztésének buzgó harcosai voltak a túlnyomórészt német anyanyelvű és szellemiségű városban, a reformkor kezdeti szakaszában. Különös, hogy rokoni kapcsolataik, ifjúságuk nagyjából azonos természeti és társadalmi környezete, az azonos történelmi időszak, a megegyező iskolai élmények és szellemi hatások, azonos stúdiumaik és életpályájuk ellenére (mindketten a vármegyei apparátus kiemelt tisztségviselői voltak : Szakái Békésben, Sárosi előbb Sáros, majd Arad vármegyében) milyen óriási különbség volt köztük. Sárosi szinte fékezhetetlen forradalmi lélek, megingathatatlan ellenzéki, kinek éber szeme mindig a célon, a jövőn függött, míg Szakái minden eshetőséggel számoló, óvatos reformer alkat, a lassú, de biztonságosnak tűnő fejlődés híve. Sárosiban szenvedélyes szubjektivitás, mérhetetlen Habsburggyűlölet izzott és tüzelt, Szakálban a deáki kompromisszum békevágya munkált. Sárosi egyértelműen és világosan kiérezte a korszellemet, és szoros egységbe fogta a haza s emberiség-eszményt. Érzékenyen reagált minden elnyomott nép szabadságtörekvésére (a lengyelek küzdelmével kapcsolatos érzelmi azonosulásának hangot is adott Idegenek Aradon című vígjátékában), mert felismerte, hogy a nemzeti szabadságharcok nem lehetnek függetlenek és elszigeteltek a „népek hazája nagy világ" forradalmaitól. Szakái nem tartotta fontos politikai kötelességnek a segítségadást, s a szabadság kivívását kizárólag nemzeti feladatnak érezte, amelyhez nem kell idegen, külső támogatás. Sárosi agitatív egyénisége nem fért el a kezdetben talán divatból művelt szalonlíra szűk keretei között, Szakái nem ismert más kifejezésmódot, csak a patriarchális népiesség egyszerű népdalformáját. Azt sem használta a plebejus népiesség szellemében, korszerű módon. Általában csak a népi „rekvizítumok" hiteles és pontos alkalmazásával élt, csak a népi élet erkölcsi szépsége és tisztasága foglalkoztatta, nem az osztályharc. Sárosit saját rendeltetésének a felismerésére késztette s egyszeriben talpra ugratta a történelmi pillanat „irtóztató nagyszerűsége", s olyan riadót fújt Arany TrombitáyÁn, amely csaknem a szabadságharc szimbólumává tette, Szakált, a szorgalmas, megbízható tisztviselőt a hivatali esküben vállalt feladatok következetes és pontos teljesítésére sarkallta, amelyet akkor sem hagyott cserben, amikor egyre jobban kiviláglott az a szakadék, amely a kormány törekvéseitől elkülönítette. Fegyelmezett ember volt, nem vitte tévútra a megalapozatlan, túlzó lelkesedés. Nem hitt csalóka ábrándképekben. Képtelen volt gyors ihletésű, sodró hatású lelkesült verseket írni. Még a márciusi napok élményeit őrző, emelkedett hangvételű Újvilágdal is, sőt a kuruc költészet hangulatát idéző Békési toborzó]^ is csak amohyan józan, okos vers lett. Kidolgozatlan, félkész munka mindkettő, sajnálatosan nélkülözik nemcsak a toborzódalok őszinte lelkesültséget, hanem a harci elszántság tudatosságának és erkölcsi szépségének a hiteles érzékeltetését is. Más szóval: a dalok nem kaptak címüknek megfelelő adekvát hangszerelést. Csak egyszerű cimbalomkíséret illett hozzájuk. 120