Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)

ben a tényleges feladat: a latin nyelv használata elleni okadatolt tiltakozás váltja fel. Egyetlen hosszabb, de lényeges mondanivalót tartalmazó gondolat utal mindössze arra, miként „görnyeszté rabigába a hajdan híres Latium tökélletesített csínú nyelve a magyarnak saját eredetű anyaszózatját" annyira, hogy végül „közönségesen esmért gátja" lett a latin a polgári igazgatás és törvénykezés magyarrá válásának is. Egészen addig, ,,míg a hosszas szunnyadozásból lassúdan ébredező nemzeti szellem — melyet Fő Felsége olly kegyelmes atyai indulattal pártolt — e fonákságot átlátván, főként az utolsó (vagyis az 1830/3l-es) országgyűlésen alkotott törvény által ama gátot ha nem egészlen elhárítani is, legalább rajta erőt venni képes nem lőn". Ferenc császár ,,kegyelmes atyai indulatáról" persze megvolt a bizottsági tagok külön véleménye. Jól tudták, hogy a mindenféle reformot ellenző, vaskalapos uralkodó milyen kerékkötője volt a nyelvi mozgalomnak. Hogy 1794től kezdve már egyre nyíltabban és szívósabban kelt ki a magyar nyelvi törekvések ellen. Az ő határozott ellenkezése miatt nem kerülhetett például az országgyűlés plénuma elé 1796-ban és 1802-ben a nyelvkérdés. A beadványban található közbevetett, udvarló mondat tehát nem jelenthet egyet a megyei nyelvi bizottság tagjainak őszinte tiszteletével. Csak amolyan kegyhajhászó captatio benevolentiae volt, amelyet az ügy — végső soron az egyenjogúságért vívott politikai harc — sikere érdekében tettek. Ez érteti meg azt is, miért csak a latin nyelv ellen agitáltak e helyen, egyetlen szóval sem említve a harcot kiváltó igazi okot : a kalapos király elnémetesítő rendeletét. Erre később utalnak majd egy finoman megfogalmazott gondolattal, hogy vele mint közismert konkrét ténnyel a tervkészítők minden erőszakos rendszabály bevezetése és könyörtelen, diktatórikus alkalmazása ellen tiltakozzanak: „Mutat ugyan a múlt század kilenczedik tizedje egy példát arra, — figyelmeztet a nyelvi bizottság — hogy erőszakkal idegen nyelv terjesztésébe is nem nagy idő alatt mire lehetett menni az országban; — de példa ám az ezen esetet követő időszak arra is, hogy a viszontorlás (reactio) ha nincs féken többé, és rést kap, hogy teszi legottan semmivé az erőltetés képzelt remekjét". A? adott helyzetre konkretizálva, annyit jelent ez, hogy ,,az ország idegen ajakú lakosainak olly feles száma mellett — eioszak oltatva valóban a magyar nyelv önnön honnában is alig nézhet elébe". Persze, azért nem ennyire könnyű és tiszta a képlet gyakorlati megoldása és alkalmazása. A közhangulat jó kihasználása és a minél gyorsabb pozitív eredmény elérésének (kicsikarásának?) a vágya fontos politikai kötelességteljesítósre serkentő, önigazoló magyarázkodásra kényszerítette a táblabírakbol, földesurakból, főügyészből, rend szerénti esküdtekből, főszolgabíróból álló megyei nyelvi bizottságot. ,,Az erőltetés nem tanácsos voltának ürügye alatt azonban távolrul sem czélozza a küldöttség azt — mondják —, mintha a törvényben gyökeredző rendszabások sikeresítése is csupán magára lenne hagyatandó ; mert ha a magyar nyelv terjesztését tárgyazó bár melly intézet (intézkedés) 111