Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)

lata, a horvátok azonnal a latin mellett törtek lándzsát. Állásfoglalásuk ezzel felemás jellegű lett. A 800 éves gyakorlat védelme erős retrográd, feudális ízt kölcsönzött harcuknak, amelynek haladó, polgári vonása legfeljebb csak az lehetett, hogy mindezt a horvát nemzetiség védelmében tették. A magyar törekvésektől ugyanis saját céljaik győzelmét féltették. Világosan kitetszik ez Franjo Bedekovic horvátországi követ felszólalásából, ki nem tudományosan megalapozott elvekkel, hanem kizárólag érzelmi alapon állva vitázott: ,,A magyar nyelv nem lehet hivatalos nyelv Horvátországban — mondotta —, mert a horvát épp oly radikális nemzet, mint a magyar, és nagy gyalázat volna az, ha a horvát nép elvesztené nyelvét, megszűnne nemzet lenni, és a magyar nemzet szolgájává válna". Ugyanekkor terjesztették elő a románok is „alázatos folyamodványukat", a román nemzeti öntudatot megalapozó Supplex libellus Valachorum-ot, tiltakozva abban bizonyos, részükre sérelmes, „tolerált" kifejezések használata ellen, egyenjogúságot követelve az erdélyi szászokkal, magyarokkal és székelyekkel. Vagyis azt, hogy magas hivatalokat is betölthessenek, és hogy azon vármegyékben és székekber, ahol többségben vannak, minden helyet román névvel nevezzenek. Sajátos tény azonban, hogy a románság közjogi helyzetének tisztázására nem tettek kísérletet beadványukban. Kétszer is felterjesztett, alig módosított kérvényüknek mindössze annyi eredménye lett, hogy a rendek elfogadták és törvényerőre emelték a görögkeletiek szabad vallásgyakorlását. A német anyanyelvű szászok harcát az évszázados szász politikai egység (universitas) visszaállítására és megerősítésére irányuló akarat jellemezte. Ennek a szolgálatában igyekeztek meggátolni a Magyarországgal való uniót és a magyar nyelv hivatalossá tételét Erdélyben. Természetesen a magyar iskoláknak a Szászföldön történő telepítése jogát is. Céljaik túlságosan erdélyiek voltak, ennélfogva nem is gyakorolhattak nagyobb hatást megyénk reformnemzedékének nyelvápoló és terjesztő munkásságára. A szlovákok — mint mondottuk — mindaddig lelkesen pártolták a magyar rendek harcát, míg az a német nyelv ellen, a latin védelmében folyt. Az indifferens latin nyelv ugyanis nem veszélyeztette a szlovákok egyenjogúságért vívott harcát. Ennélfogva elsőrendű érdekük volt nekik is a német nyelv hátra szorítása. A magyar nyelv hivatalossá tétele azonban a kétszeres elnyomás jogát és lehetőségét erősítette volna. Polgári értelmiségük (Bernolák, Palkovic, Safarik, Kollár és Stur köre) harca végül oda vezetett, hogy 1840. tavaszán már olyan értelmű beadványt akartak felterjeszteni Bécsbe, melyben ,,a magyart hivatalos nyelvnek sem hajlandók elfogadni, inkább a németet választják", sőt azzal is fenyegetőztek, ,,hogyha nem szűnik meg a magyarosító tendencia, akkor a kormányzattól külön Szlovákia felállítását fogják kérni a Habsburg monarchián belül". A nagy hullámokat vert nemzetiségi vitában az ellentétek lecsillapításához Széchenyi és Kossuth nemzetközi tekintélyére és világos okfej109