Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)
zetségek született nyelveikkel ne éljenek, és ahelyett más idegent tanuljanak", ennek azonban az ősi jogaik megnyirbálása miatt megsértődött és bizalmatlan nemesek érthetően nem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget. Nem hittek benne, hogy kizárólag azokért az ifjakért tette kötelezővé a császár a német nyelvű tanítást, „akik majd valami tisztségekben akarnak lenni". 77. József merész nyelvrendelete jóval nagyobb ellenkezést váltott ki, mint amire az uralkodó számított. Nemcsak a pedagógusok és az érdekelt kisebb beosztású tisztviselők, hanem a vármegyék és a bírák, sőt még a nemzetiségek is hevesen tiltakoztak ellene. Különösen a szlovákok reagáltak rá szenvedélyesen, akik tüntető figyelemmel, élénk rokonszenvvel kísérték a haladó magyar erők fokozatosan növekvő ellenállását. Törvényszerű volt ez : az ő nacionalizmusuk is nagyjából ugyanakkorra ért be, mint a mienk. A gyűlölt nyelvrendeletnek — jóllehet mindössze néhány évig volt érvényben — (1790. januárjában ugyanis nevezetes tollvonásává,! maga a császár hatálytalanította) óriási, mondhatni történelmi jelentősége és eredménye lett: ritkán tapasztalható eg3^ségbe tömörítette a súlyos veszélyre ráeszmélt nemzetet. Vezetői bátran felvették az arcukba dobott kesztyűt, és helyesen ismerve fel az ésszerű védekezés egyedül járható útját, széles kaput tártak az alvó udvarházak és megyeházák ősi nyugalmát felverő nyelvművelés és nyelvújítás előtt. így emelkedett politikai rangra és indult útjára a polgárosodó öntudat kialakítását is hatékonyan támogató nyelv ügye. Napirenden maradt aztán mindaddig, míg csak ki nem vívta a maga törvényes jogait. Az ominózus németesítő rendelet váratlanul érte a megyéket, noha II. József előzőleg kikérte a hazai rendek véleményét: alkalmasnak tartják-e a magyar nyelvet a hivatali ügyvitelre, és csak azok elutasító válasza után adta parancsba a német nyelv használatát. Az egymással szoros levelező kapcsolatban nem álló megyék nem tudhattak egységes választ adni a kérdésre. Sőt; eleinte nem is a magyar nyelvűség mellett kardoskodtak, hanem a latint védték. Csak később érezték meg a kor parancsát, az ügy politikumát. Ekkor viszont már a császár csaknem valamennyi reformját célba vették. Szervezkedésüknek roppant mód kedvezett az idő. A török elleni háború, amelynek költségeit, fájó véráldozatát nagyrészt a magyar haza viselte, továbbá a belgák „elpártolása", meg az egész Európát figyelmeztető francia forradalom kirobbanása, nem utolsó sorban pedig a szomszédos lengyelek önvédő harca forradalmi légkört alakított ki nálunk is. Többen a porosz királlyal való szövetkezés útját egyengették már, csakhogy megszabaduljanak a jogtipró II. József terhes uralmától. Voltak, kik erőteljesen figyelmeztették is a közelgő vészre a császárt. A naplóíró Keresztesi József szerint pl. oly feszült volt a kül- és belpolitikai helyzet, hogy már a Habsburg monarchia felbomlásától is tartani lehetett. Ekként jellemezte a 80-as évek forrongó— szervezkedő Magyarországát: ,,Az egész hazában minden vármegyék kedvetlen mozgásban voltának. Elsőben a correspondentiák (levelezések) csak titkon 104