Elek László: Művelődés és irodalom Békés megyében I. (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 9. Békéscsaba, 1985)

tételéért ós fejlesztéséért, a tudományok nemzeti nyelven történő műveléséért és terjesztéséért (a tudományoknak ízét nem érzi az, ki a maga nyelvével nem kóstolhatja), az iskolák tanításnyelvének megmagyarosításáért, egy nyelvmívelő feladatokat is ellátó magyar tudós társaság létesítésóért és a közigazgatás, a törvénykezelés latin nyelvének elhagyásáért illetve annak a magyarral való felcseréléséért. „Ha anyanyelvünk porba' marad — írja — higgyük-e, hogy idegen nyelvek által nemzetünket közönségesen a szép tudományokra felemelhetjük ? . . . csupán idegen nyelven még egy nemzet is e földön — a maga nyelvét megvetvén — bölcsességre, tudományokra nem emelkedhetett". Nem sokkal alább pedig ezeket szögezte le : ,,Míg egy ország törvénye deákul van, s míg ezen a nyelven perelnek, Ítélnek, addig sem idegen sem magyar nyelvet nem fog tudni a magyar nemzet". S mindezeket alig 5 évvel korábban fejtegette. II. József rendelete is mindenekelőtt arra hivatkozott, hogy a fentebb említett országok: nevezetesen Magyarország, Erdély és Lengyelország azért ragaszkodnak a latin nyelvhez, mert nemzeti nyelvük „tökéletesen ki nem palléroztatott", — ennélfogva alkalmatlan a törvénykezésre és a tudományok művelésére. Csak ezután kezd a másik érv: a nagyfokú nyelvi megosztottság elemző magyarázásába. „Ha a magyar nyelv (a többiről nem beszél) Magyarországon és Erdélyben közönséges volna — állítja a rendelet szövege —, úgy lehetne ezzel az ország dolgaiban a deák helyett közönségesen élni (ebben az esetben nincs szükség a „pallérozott" nyelvre, sem a német nyelvnek minden tagország számára kötelező közös alkalmazására? ? ?), minthogy azonban „a német, az illiriainak egynéhány neme és az oláh nyelvek majd szinte olyan szokásban vannak, ... a magyar nyelvet közönségesnek" . . . nem lehet tartani. „Nincsen tehát más nyelv a német nyelven kívül, amelyet a deák helyett az ország dolgainak folytatására lehessen választani." A 7 pontból álló rendelet záros határidőhöz (1785. november 1.) kötötte a hivatali ügyintézés német nyelvűvé tételét. Megkövetelte a vezető hivatalok, a központi hatóságok —dicasteriumok—, a vármegyék, a királyi városok, kerületek, székek stb. német nyelvű levelezését, az alkalmazott tisztviselők és az országgyűlési követek magasfokú nyelvtudását, vagy annak gyors elsajátítását és tökéletesítését. Előírta és megkövetelte azt is, hogy „deák-oskolai" felvételt csak kellő német írás- és olvasáskészség birtokában nyerhessenek a tanulók. Vagyis a nem-német anyanyelvűeknek már kisiskolás korukban németül is kellett tanulniuk, ha nem akartak évet veszíteni. Különösen ebből az utolsó, a jövő magyar értelmiségének elnémetesítésére irányuló pontból lehetett csalhatatlanul kiérezni a hazánknak gyarmati sorsot szánó uralkodó valódi szándékát. A várható nemesi ellenállás leszerelésére ugyan bekerült a magyarázó szövegbe olyan nyugtató passzus is, miszerint „őfelsége nem szándékozik a nemzetek született nyelvét semmi módon eltörölni", sőt azt sem akarja, hogy „Magyarországon, hozzá tartozó tartományaiban és Erdélyben lakó különböző nem103