Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 8. Békéscsaba, 1985)

A jelentősebb megállapítások és következtetések összefoglalása A Dél-Tiszántúl térségének egykori vízgazdálkodásáról számos információ található a vízügyi és a mezőgazdasági irodalomban, a helytörténeti monográfiákban és a levéltárak gazdag, de kevéssé feltárt vízügyi iratanyagában. A felsorolt forrásokból, valamint a helyszíneken gyűjtött és értékelt adatokból az alábbi megállapítások és következtetések vonhatók le: 1. A vizsgált területen a vízhasznosítások — ezen belül az öntözések gondolata a reformkorban vetődött fel először. E felvetések túl koraiak voltak, mert a XIX. század első évtizedeiben nem az öntözés képezte a vízgazdálkodás legfontosabb feladatát, hanem a vízkárok elleni védekezés. 2. Az öntözések szempontjából az 1863—67. évek aszályai annyiból jelentettek változást, hogy ekkor az öntözések szükségessége országos méretekben és elemi erővel került előtérbe, s nyilvánvalóvá vált, hogy a víz ellen nemcsak védekezni, hanem hasznosítására is törekedni kell. Ezekben az években a tiszántúli öntözési és hajózási lehetőségekről számos Tisza—Körös csatornaterv készült, ezek azonban nem valósultak meg, mert az aszályos évek elmúltával az öntözés kérdése feledésbe merült, és ismét a víz elleni védekezés került előtérbe. 3. A Kultúrmérnöki Intézmény megszervezésével (1879) és a csapadékos évek elmúltával a vízhasznosítást szolgáló építkezések és az öntözések — főként a rétöntözések — átmenetileg fellendültek. Ebben jelentős szerepe volt a vidéki kultúrmérnöki hivataloknak és az ármentesítő társulatoknak. Ezek látták el az öntözések tervezési, kivitelezési és irányítási munkáit, közreműködtek a vízjogi törvény (1885: XXIII. te.) és a közérdekű öntözőcsatornákról szóló törvény (1900: XXX. te.) létrehozásában. 4. A kultúrmérnöki szolgálat közreműködésével a XIX. század fordulóján jelentős vízhasznosítási létesítmények valósultak meg a Dél-Tiszántúlon. A fellendülésre serkentőleg hatott a helységek élő- és ipari vízzel való ellátásának igénye, a szikesek öntözéssel való javításának vélt lehetősége, az aszályok elleni védekezés és nem utolsósorban a munkanélküliség ellensúlyozására való törekvés. Megoldásra várt ugyanis a Tisza- és Körös-völgyi vízrendezések befejezése után munkanélkülivé vált tiszántúli földmunkástömegek foglalkoztatása, és kivándorlásának ellensúlyozása, valamint az ország megnövekedett népességének élelemmel való ellátása. A földmunkások foglalkoztatásához kiváló lehetőséget kínáltak a nagy tömegeket lekötő vízépítési munkálatok. A Dél-Tiszántúlon a következő vízhasznosítási létesítmények és öntözések jöttek létre a XIX. század fordulóján : — gyomai öntözött tét (1885); — mezőhegyesi Élővíz-csatorna (1889); — az Arad—csanádi öntözőcsatorna terve (1891); 95