Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 8. Békéscsaba, 1985)

káposztát, zellert, kalarábét, hagymát, sárgarépát, petrezselymet termesztettek — egymást követően kettős- esetleg hármas termesztésben. Gyula környékén a tojásgyümölccsel (padlizsánnal) is megpróbálkoztak, azonban a fogyasztók idegenkedése miatt ez a termel vény nem vált be (41). A tenyészidőben —• a természetes csapadéktól függően — 10—12-szer öntöztek. Közismert gyakorlatuk az volt, hogy az utolsó rendű öntözőcsatornák és kalitkák közötti töltéseket öntözőkapával átvágták, és a vizet néhány percen keresztül a kalitkákba bocsátották. Ezután a soron következő töltéseket vágták át, és azt a munkát kalitkáról-kalitkára folytatták az öntözés befejezéséig. A bezabálás, azaz a túlöntözés okozta talajlevegőtlenség elkerülése érdekében — valamint azért is, mert vízelvezető csatornákat nem építettek — egy-egy alkalommal csupán 40—50 mm-nyi vizet juttattak ki. Mivel az összes kiemelt vizet az éppen öntözött kalitkákba összpontosították, biztosítaniuk kellett a összhangot a folyamatosan érkező víz és az öntözésben részt vevő emberek, azaz kapák száma között. Az egy kapára jutó vízmennyiség percenként 250—300 litert jelentett. Vagyis ha pl. a járgány 2—3 kapára szolgáltatott vizet, ugyanakkor ennél kevesebb kapa dolgozott, a víz irányítása fokozott figyelmet igényelt, de így is túlöntözéshez vezethetett. Kevesebb kapa esetén a vizet kettéosztották, azaz egy részét más területre irányították, vagy a szomszédos kertészeknek adták át. Az öntözések után kapáltak, és ehhez növényenként más-más alakú, nagyságú és súlyú kapákat használtak. Pl. külön kapája volt a hagymának (bolg. : malki kalisztir, kalisztirka), külön a paprikának (bolg. : golem kalisztir, csapa) (62). 5.5. A bolgárkertészek munkaközösségei Az első világháború előtti és utáni években a bolgárok otthonról hozott sajátságos munkaközösségekbe (bolg. : druzsesztvo) tömörültek. A közösség vezetője — a gazda — bolgár volt, tagjai pedig a bolgár és magyar idénymunkások. A tagok meghatározott összegű pénzbiztosítékot helyeztek el a vezetőnél, és már a termesztési idény kezdetén kialkudták részesedésük mértékét az évi tiszta jövedelemből. Év közben közösen dolgoztak, étkeztek és laktak. A munkákat a közösség vezetője és a munkavezető (bolg. : narednik) irányította (32. kép). A termesztési idény végén, általában november első napjaiban megtartották az elszámolást. A tagok ekkor visszakapták pénzbiztosítékukat, majd a tiszta jövedelem kiszámítására került sor. Utóbbi a vezető és a tagok megbízottjának feljegyzései, rovásfái alapján történt. A tiszta jövedelmet négy részre (bolg.: páj) osztották. A négy rész öszszesen 1600 munkaegységet (bolg. : drámi) foglalt magában. A vezetőnek általában 1,5 rész, azaz 600 munkaegység járt, mert a termesztéshez ő adta az alaptőkét, fizette a földbért, ellátta az irányítást, könyvelést és pénzkezelést. A legjobb férfi tagok és az eladók fél részt (bolg. : polo vin páj), azaz 200 munkaegységet kaptak, a többiek negyed részt (bolg. : csireg), a lóhajtó gyermekek 75 egységet. Ezután a megmaradt zöldségkészletek sorsáról döntöttek. Rendszerint eladták azokat az ittmaradó néhány bolgárnak, akik a téli értékesítéssel gyakran évi részesedésüknél is nagyobb összegekhez jutottak (62). A munkaközösségek megszűnése az 1930-as évekre tehető. 85