Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 8. Békéscsaba, 1985)

Bevezetés A hazai öntözések múltjának feltárása és bemutatása napjainkban kissé elhanyagolt kutatási területnek tűnik. Alaposabb megismerésük érdekében nemcsak a korabeli és a mai irodalom tanulmányozására kell gondolnunk, hanem a levéltári és múzeumi felderítésekre, és amennyiben még nem késtünk volna el, a helyszíni terepbejárásokra és adatgyűjtésekre is. Hosszas felderítések után ily módon lenne elérhető az, hogy a hazai öntözések történetét az eddigieknél részletesebben mutassuk be. Ez a munka a Dél-Tiszántúl öntözéseinek múltját kívánja ismertetni. Célja az, hogy bemutassa az egykori gyepöntözéseket, a szántóföldi öntözéseket, a rizstermesztést, a zöldség- és gyümölcsös öntözéseket, és egyúttal elemezze ezek gazdaságtörténeti, agronómiai, műszaki, gazdálkodási, társadalmi és gazdasági körülményeit, sikereit és kudarcait, elméleti és gyakorlati eredményeit. A téma jelentősége és aktualitása azzal jellemezhető, hogy a vizsgált térség nemcsak régen, hanem napjainkban is az öntözés egyik jelentős hazai területe. Az ismertetés a XVIII. század első évtizedeitől a felszabadulásig eltelt mintegy két évszázadra terjed ki. Mivel a vizsgált térségben a vízrendezések megelőzték az öntözéseket, a dolgozatban előbb a vízrendezések és a különféle vízhasznosítási létesítmények kerülnek ismertetésre, majd ezt követően kerül sor az öntözések bemutatására és elemzésére. A hazai öntözéses gazdálkodás története öt időszakra osztható fel (193). Az első időszak a XVIII. század közepéig tartott, és a dombvidéki gyepterületek ún. vadöntözésével, valamint a rizstermesztés kezdeteivel jellemezhető. A Dél-Tiszántúlon ebben az időben indult meg a rizstermesztés a Temesvár környéki Giroda falu határában. A második időszak a XVIII. század második felétől 1879-ig, azaz a Kultúrmérnöki Intézmény megszervezéséig tartott. Az időszak elején üzemi méretű rizstermesztés folyt a bánáti Omor, Gattaja, Detta, Denta stb. helységek térségében. A XIX. században rétöntözések létesültek a Dunántúlon — pl. Magyaróváron, Nádasladányban — és az északi dombvidéken — pl. Andornakon, Kisbéren, Nádasladányon, Makiáron. A Dél-Tiszántúlon ebben az időben az öntözésről csupán elgondolások vetődtek fel, amelyek nem valósultak meg. A harmadik időszak 1880—1930-ig terjedt. Országos jellemzői közül a következők érdemelnek említést: az 1880-as években megindult a bácskai rizstermesztés — pl. a Ferenc-csatorna melletti Puszta-péklán, az 1900-as években országosan fellendült a rétöntözés, az 1920-as években kezdődött meg az esőszerű öntözés. A Dél-Tiszántúlon az 1890—1900-as években indult meg az öntözéses zöldségtermesztés és a rétöntözés. A szántóföldi növények öntözése és a rizstermesztés csupán a próbálkozások szintjén rekedt meg. A századfor7