Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 8. Békéscsaba, 1985)

Az 1912—13. évi balkáni háborúk és az első világháború idején csökkent a bolgárok szerepe. Bérleteik ugyanis részben szántóföldekké váltak, részben magyar kertészek kezébe kerültek. Az is előfordult, hogy a bolgárok előre kifizették a haszonbért, és a földeket a háborús években parlagoltatták (199). A háború alatti élelmezési nehézségek nyomán a Körös-vidéken újabb kertészetek létesültek. Pontos számukat nem ismerjük, mert legtöbbjük vízhasználati engedély nélkül működött. A zöldségtermesztés ekkor — és 1920—30 között — országosan is annyira fellendült, hogy az öntözésügyi szakemberek elsősorban a bolgárrendszerű öntözésben látták a hazai öntözéses gazdálkodás fejlesztésének biztos útját, és nem a hanyatló rétöntözésekben (59). A bolgár és a magyar kertészetek között korábban kialakult területi és számbeli arány a háború éveiben a magyarok javára billent át. Az ekkor létesült magyar zöldségkertészetek közül az életképesek később fennmaradtak, nagyobb részük azonban idővel megszűnt. Az eltolódott arányok ellenére a bolgárok a háború utáni években is versenyképesek maradtak, mert a termesztésben és az értékesítésben nagyobb jártassággal és tapasztalattal rendelkeztek. 5.3. Vízkiemelő szerkezetek ősrégi vízkiemelő építményről szól az egyik Csongrád környéki veteményes kert 1727. évi leltára. Eszerint ,,a Tisza felől (van) egy kútgémágas, hozzá való rekvizitumokkal, a Tisza-parton fenyőfaoszlopokon csinált . . . állás, ahonnal a Tiszából vizet szoktak merni" (173). A partmenti törpebirtokosok egy része a Körös-vidéken is gémeskúttal emelte ki az öntözővizet a folyóból még évtizedekkel ezelőtt is. Azért ragaszkodtak ehhez a megoldáshoz, mert létesítése és használata nem volt engedélyhez és vízdíjfizetéshez kötve. A gémeskút továbbéléséről tanúskodik a szarvasi Holt-Körös partján túlélt egyik példány, amelyet néhány évvel ezelőtt bontottak el (26. kép). A bolgárkerék ősrégi, a történelem szerint ókori eredetű vízkiemelő szerkezet. Elnevezése a magyaroktól származik, a bolgárok ugyanis doláp-nak nevezik. A szerkezetet a bolgárkertészek maguk készítették egyszerű kézi szerszámokkal, mint pl. faragószekercével, fejszével, fűrésszel. Jellemző szerszámuk volt a kapocska (bolg. : tiszló), amelyet faragásra, hasításra, ékelésre, szegelésre használtak (62). A Dél-Tiszántúlon a bolgárkeréknek két változata volt használatban : a rekeszes és a vödrös típus. A rekeszes bolgárkerék részletét mutatja be az 1928-ban készült fénykép (27. kép). A szerkezetet egyetlen lóval működtették. Az állatot a rúd elé fogták, és — hogy körbenjárásra kényszerítsék — a kötőféket az ún. kisefához rögzítették. Vontatás közben mozgásba jött a függőleges tengely az orsóval, amely mozgásba hozta a homlokkereket és a vízszintes tengelyt és ennek végén levő vízemelő kereket. Az orsó és a homlokkerék átmérője 2—2 m volt, a vízemelő keréké 4 m. Utóbbi talpában 24—28 deszkarekeszt alakítottak ki, amelyek egyenként 6—8 1 vizet fogadtak be. A kerék merülésekor a víz a rekeszekbe nyomult, majd ezekből a 2—3 m magasságban elhelyezett deszkavályúba ömlött. Erről a legmagasabb pontról vezették a vizet deszka- és földcsatornákban az öntözendő területre. A szerkezet percenként mintegy 600 1 vizet szolgáltatott. Olyan vízemelő kerék is ismeretes volt a Körös-vidéken, amelynek talpában nem rekeszek voltak, hanem helyettük csizmaszárakat, agyag- vagy bádogedényeket rögzítettek a vízemelő keréken (62). Ez a meg78