Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 8. Békéscsaba, 1985)

nem alakult ki tartós és önálló szántóföldi öntözés, mert az öntözött rétek többsége gyenge termékenységű talajokon létesült, amelyeken a szántóföldi növények sem adtal^figyelemre méltó és a szántóföldi öntözések fejlődését serkentő terméseket. A Dél-Tiszántúlon a rét—szántó váltás legkorábbi példájával a mezőhegyesi ménesbirtok gyepterületein találkozunk, ahol ezt a megoldást már az 1880as évek előtt is alkalmazták. A módszert Tisza Kálmán uradalmának vadászi birtokán követték, amelynek 110,5 ha-os öntözőtelepén 1906—1908-ban 37,4 ha-on öntöztek takarmányrépát, kukorica- és cirok-csalamádét, takarmányrozst és zabosbükkönyt. Az elért alacsony termésátlagokat Gyárfás József a talaj kötöttségével, a túlöntözéssel és a nyomában beállt talaj-le vegőtlenséggel magyarázta (114). Feltételezhető, hogy az alacsony termések az elégtelen trágyázással is összefüggésben álltak, amire a kontrollként megfigyelt trágyázatlan növények csökkenő átlagai utaltak. Háromévi próbálkozás után az uradalom beszüntette a szántóföldi növények öntözését, és a területet fűmagkeverékkel vetette be. Eredményesebb volt a békéscsabai rét néhány táblájába telepített öntözött lucerna, amely 13 év (1914—26) átlagában 6,5 t/ha szénatermést adott. A lucerna feltörése után a területet itt is fűmagkevérekkel vetették be (226). A szántóföldi növények felületi öntözésével ezután csak 1931-ben próbálkoztak meg a Körös-vidéken, mégpedig Wenckheim Dénes dobozi uradalmában. A rétöntözósre korábban (1907—1909-ben) berendezett 123,1 ha-os telepen 52,9 ha-on különféle szántóföldi növényeket öntöztek. Kukoricából 4,3 t csöves termést, árpából 2,8 t, takarmányrépából 38,0 t, murokrépából 33,0 t termést értek el ha-onként (249). 3.1.2. Az ármentesítő társulatok kísérleti öntözései (1931—43) A Körös-vidéken a kísérleti jellegű felületi öntözéseket — a Sajó-féle vízügyi program szellemében — elsőként az Alsó Fehér-Körösi Ármentesítő Társulat (Gyula) kezdeményezte. A társulat akkori igazgató-főmérnökének — Kienitz Vilmosnak — javaslatára 1931-ben határozat jött létre, hogy a társulat öntözőtelepeket létesít, és ezeken vizsgálat tárgyává teszi ,,. . . azokat az öntözési, talajművelési és termelési módokat, amelyek vízviszonyainak és talajainak legjobban megfelelnek és az öntözéses gazdálkodásban a gazdaközönséget felvilágosítja" (34). E határozat nyomán Gyula város környékén 1937-ig két társulati, egy városi és néhány uradalmi öntözőtelep létesült együttesen mintegy 30 ha-on. A telepeken főként az öntözés műszaki kérdéseit tanulmányozták: pl. a csatorna-szivárgások csökkentési lehetőségeit, a vízvezetés és a táblán belüli szétosztás módjait. A szivárgások ellen a csatornákat agyaggal, cserepekkel és téglákkal burkolták, agyag- és betonékelést, kátránnyal való kezelést is alkalmaztak. A táblán belüli vízszétosztást barázdás és csörgedeztető módszerrel végezték (139). A barázdás öntözésre berendezett táblákon a főcsatornákat egymástól 80—100 m-re létesítették, ezekből ágaztatták ki 30—40 m-enként a mellékcsatornákat, utóbbiakból 120—280 cm-ként az öntözőbarázdákat. A főcsatornákban zsilipekkel és tiltókkal duzzasztották fel a vizet, és átereszeken vagy bádogszívornyákon keresztül bocsátották a mellékcsatornákba, majd innen a 46