Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 8. Békéscsaba, 1985)
barázdákba. A barázdákat töltögető ekével húzták ki, mégpedig kukoricavetésben minden negyedik sorközben, cukorrépa-, takarmányrépa- és burgonyavetésben minden második sorközben (137, 138). Megpróbálkoztak a búza, cirok, napraforgó, lencse és ricinus barázdás öntözésével is. Csörgedeztető öntözéssel lucernát és vörösherét öntöztek. Ebben az esetben a vizet előbb a főcsatornákkal párhuzamosan fekvő ún. bajuszcsatornákba bocsátották, majd innen a táblákra (139). A kísérletezést Kienitz azzal zárta le 1937-ben, hogy ". . . az öntözések műszaki része tisztázott, de annál több a tennivaló a gazdálkodás terén" (138). Igyekezete ellenére a felületi öntözést nem sikerült elterjesztenie a kisparaszti gazdaságokban. Ennek okát abban látta, hogy a parasztság az öntözéstől feltétlenül hasznot várt, ugyanakkor viszont alapvető öntözési jártassággal sem rendelkezett. A szakmai ismeretek elterjesztése érdekében sürgette az állami mintaöntöző telepek létrehozását — azonban kevés eredménnyel. Feltételezhető, hogy a következő években figyelmét ezért irányította a már fellendült Gyula-környéki zöldségöntözésekre. Kienitz öntözési kutatásai mellett megemlítendők még a Gyula-környéki sikeres belvízrendezései, valamint saját konstrukciójú szivattyútípusai. A gyulai példához hasonló öntözőtelepet hozott létre 1932-ben az Ivánfenéki Ármentesítő Társulat a Gyoma-siratói Holt-Körös mellett. A telep eredeti területe 3,4 ha volt, 1935-ben 9,5 ha. Ezt is csörgedeztető és barázdás öntözésre rendezték be (123, 124). A társulat állásfoglalása szerint ,,. . . az öntözést kezdetben rét—legelő és nem szántó gazdasági téren kell megkezdeni, mivel elsősorban a takarmány-képzés emelendő, és csak ha megfelelő trágyatermelésünk lesz az állatállomány szaporításával, akkor lehet a szántó öntözésre rátérni és azt folytatni" (125). Az állásfoglalásnak megfelelően a telepen lucernát, gyepet és takarmányrépát öntöztek, kisebb területen burgonyát és zöldségnövényeket, 1941-től rizstermesztéssel is megpróbálkoztak (127). A trágyát vásárolt állatok átteleltetésévei állították elő (126). Az öntözőtelep 1943-ban szűnt meg anélkül, hogy az öntözések elterjesztésében sikereket ért volna el (128). 3.1.3. Artézi kutas öntözések (1910—44) Hódmezővásárhely környékén az artézi kutas kisöntözések terjedtek el. A város belső és külső területén 1906-ban 207 pozitív artézi kút működött. A kutak nagyrésze 120—260 m-es rétegekből táplálkozott, és 40—-110 l/p mennyiségű vizet szolgáltatott. Összesített napi vízhozamuk 14,5 m 3 /p volt, aminek csupán 10—15%-a került felhasználásra az állattartásban és a háztartásokban, a többi elfolyt (133). Az elfolyó artézi vizet az 1910—20-as években kezdték öntözésre használni, az 1930—40-es években ez már általános gyakorlattá vált. A város környékén 1933-ban 280 felületi öntözést írtak össze mintegy 185 ha összes területtel (250). Többségük a kisparaszti tanyák artézi kútjainak vizét használta fel. Az első időkben a vizet közvetlenül vezették a tanyák körüli földekre, az 1930-as évektől kezdve előbb 500—3000 m 3 térfogatú föld-medencékben gyűjtötték össze, majd ezt a nagyobb vízmennyiséget használták fel egy-egy öntözésre. Leginkább zöldségnövényeket öntöztek, gyakran azonban szántóföldi növényeket is. Utóbbira példa Kenéz Tamás 14,7 ha-os kisbirtoka, amelyen 1934-ben kukoricát, vörösherét, csalamádét, cukorrépát, burgonyát és zöldségnövényeket öntöztek artézi vízzel (253). A terjedő artézi vizes öntözések hatására alakult meg 1933-ban a Hódél
