Palov József: Az öntözések múltja a Dél-Tiszántúlon (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 8. Békéscsaba, 1985)
A téma irodalmi ismertetése A Dél-Tiszántúl régi öntözéseiről jelentős irodalmi hagyaték maradt fenn. Bár a témáról összefoglaló jellegű mű nem készült, a korábban közzétett tanulmányok felhasználásával mégis rekonstruálhatók a térség régi öntözéseinek eredményei, sikerei és kudarcai. Ebben a munkában levéltári iratok és térképek is felhasználásra kerültek. Ezek a források azért jelentősek, mert teljesebbé tették a már megjelent tanulmányokat, és új adatokat nyújtottak a kevésbé ismert régi öntözésekről (pl. a Tisza István és társai rétöntözéseiről). Az irodalmi és levéltári források tartalmi és kritikai elemzése a munka egyes fejezeteibe épül be. Az öntözések történeti időszakaihoz alkalmazkodva előbb azok a szerzők kerülnek említésre, akik munkáikban a Dél-Tiszántúl XVIII— XIX. századi vízrendezéseivel és öntözési lehetőségeivel foglalkoztak. Ezt követően azok a mezőgazdasági és vízügyi szakemberek kerülnek felsorolásra, akik részt vettek az 1880—1920-as évek rétöntözéseinek létrehozásában, tanulmányozásában és ismertetésében. Az irodalmi ismertetés az 1920—1940-es évek szántóföldi öntözéseivel és rizstermesztésével foglalkozó szerzőkkel zárul. A legrégebbiek közül Tessedik Sámuel, Vedres István és Beszédes József munkái említendők. A XVIII— XIX. század fordulóján megjelent írásaikban nemcsak a vízrendezés megvalósítását sürgették, hanem az öntözés bevezetését is. Az öntözéssel kapcsolatos felvetéseik csak évtizedek múlva valósultak meg. Ugyanez állapítható meg a XIX. század második felében (1863—67) létrejött Tisza—Körös hajózó- és öntözőcsatorna tervekről is, amelyeket Herrich Károly, Klasz Márton, Bodoki Károly, Boros Frigyes, Abernethy James és Benedek Pál készített. A tervek nem valósultak meg, mert a Tiszántúlon a XIX. század második felében nem a víz mezőgazdasági hasznosítása jelentette az alapvető vízgazdálkodási feladatot, hanem a víz elleni védekezés. Amikor a XIX. század utolsó évtizedeiben a folyószabályozási, ármentesítési és lecsapolási munkák befejezéshez közeledtek, az öntözések megvalósítása is előtérbe került. Ezzel az időszakkal sok korabeli és jelenkori tanulmány foglalkozik. A szerzők közül a következők említendők: Gallacz János, Lászlóffy Woldemár, Trümmer Árpád, Freytag Ferenc, Lampl Hugó, Károlyi Zsigmond, Botár Imre, Vázsonyi Ádám. A Dél-Tiszántúlon az első rótöntözósek a Kultúrmérnöki Intézmény megszervezése (1879) után jöttek létre. A vízügyi és mezőgazdasági szakemberek közreműködésével a térségben mintegy másfél ezer hektárt rendeztek be rétöntözésre a századfordulóig. Ezekről nagyszámú tanulmány ós ismertetés jelent meg a következő szerzőktől: Kvassay Jenő, Tomka Emil, Pap Elemér, Cserháti Sándor, Gyárfás József, Kolossváry Ödön, 'Sigmond Elek, Floderer Sándor, Röszler Károly, Surányi János. 9
