A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)
Szenti Tibor: Újabb levéltári adatok a vásárhelyi pusztáról (1775–1859)
„Valakiknek ökreik a' Sámsoni ökör Csordán fognak járni, azok e' héten a' Kunyhónak meg tsínálására és a' Kútnak meg igazítására ki mennyének. — Az ott lévő Csordásnak bére minden ökörtől 1 ft, és 2 ökörtől egy kenyér lészen ahoz való eleséggel együtt." A napóleoni háború kiadásai súlyosan érintették a lakosságot, az állattartásra viszont átmenetileg kedvezően hatott. A katonaság ellátása miatt keresett lett a hátasló, a hús és a gyapjú. Az állati termékek fölvásárlási ára évről évre jelentősen emelkedett. 1805-ben 17 a megye helységeiben a marhahús fontja 7 1/2 xr., a sertéshús szalonnástól 10 xr. és a juhhús 7 xr. volt. 1810-ben 18 a marhahús fontja 18 xr., a sertéshús 20 xr. és a juhhús 16 xr. volt. A nagymértékű áremelkedésekhez hozzájárult az is, hogy az addigi, értékálló, pénzt a háborús infláció hatására értéktelenebb fizetőeszközre cserélték föl. 19 Részint a hadiipar átmeneti föllendülése, a katonaruhák gyártása, részint a pénz devalválódása következtében megnövekedett a juhok és a gyapjú iránti kereslet. A pusztai juhállományt igyekeztek gyarapítani, hiszen a városban gyakran jártak kereskedők, akik így hirdettek 1806-ban 20 és 1810-ben 21 : ,,A' Tatai Csapó mesterek jelen vágynak, a' kik a' Magyar gyapjút meg venni szándékoznak; ahoz képest a' Magyar Juhokat tartó gazdaságok, az alkura, szokás szerént jöjjenek bé most mindjárt a' város házához." „K:U: Barta Jánosnak Házánál szálva lévő Tatai Csapók, a' Magyar-Juh Gyapjúnak Százáért, Száz hetven öt kkat Ígérnek, a' kiknek azért el adó Gyapjújok vagyon, és azon árért oda adni kivánnyák, foglalóért mennyének a' Barta János Házához." A pusztai állatállomány gyarapodása csökkent és minősége hamarosan föltartóztathatatlanul zuhanni kezdett. Kis részben ehhez hozzájárult a háborús konjunktúra visszaesése, illetve a jószágokat mind gyakrabban sújtó dögvészek, de elsősorban a megváltozott termelési viszonyok. A két utóbbi tényező közül vizsgáljuk meg előbb a fenyegető állatjárványokat. Az állatgyógyászat a fejletlen humán orvoslás mögött kullogott. A pusztai állatok gyógykezelése a XVIII. század első felében a kuruzslás és népi gyógyítás szintjén állt. A kórokozók léte és döntő szerepük az állatok fertőző megbetegedésében, járványos továbbterjedésében, teljesen ismeretlen volt. A gyógyítás már kilépett a középkori ,,ganaj patika" szemléletéből, de az erős maró és sejtkárosító kémiai szerektől, a gyakran alkalmazott rézgálic, kén, szóda, stb. hatásától; a durva sebészeti beavatkozásoktól, a bicskával való csonkolásoktól, tüzes vassal történt sebkiégetésektől, stb. nem volt várható jelentős előrelépés. A XVIII. század utolsó harmadában minőségi változás következett be. Két lényeges tennivalót fölismertek: 1. a tisztaság szerepét ; elrendelték az állatszálláshelyek naponkénti kidudvázását és szellőztetését ; és a 2. járványok kivédésében a vesztegzár fontosságát. Ezen mindkét intézkedést egy szóval megelőzésnek nevezhetjük. 1781-ben ha embernek, vagy állatnak farkastól, illetve kutyától támadt baja volt, erre a városházánál gyógyszert tartottak. 1783-ban elrendelték, hogy rühes lovakat nem lehetett kihajtani a méneshez. A rühes lovakat a Kender-tó partján elkülönítették. 1786-ban kihirdették, hogy az eldöglött marha húsát senki föl ne darabolja és ki ne mérje. A vármegye állandó állatorvost tartott, aki rendszeresen sorrajárta a legelőket, pusztákat és megvizsgálta a jószágokat. Az erőfeszítések ellenére, a marhajárványok egyre gyakoribbá váltak és a XIX. század elején már országrészekre terjedtek ki, s nem egy határban kipusztult az állomány. 1811-ben így hirdettek: 22 284
