A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)

Szenti Tibor: Újabb levéltári adatok a vásárhelyi pusztáról (1775–1859)

„Te/kin/t/e/tes N/eme/s Békés vármegyében a' Marhadög szerfelett való lévén, leg inkább pedig a' Gerendási és Csorvási Pusztákon; ezen okból, a' jövó' Hétfó'n Gyulán tartandó országos vásárra az említett Gerendási Csorvási, és Kígyósi, Pusztákon keresztül, a' Marhákat bé hajtani szabad nem lészen; a' több megye, és szomszéd vármegyebéli Helységekbűi is úgy engedtetik meg a Marhákk bé hajtatása, ha azok a' Marháknak egésséges voltyát, az Elöljáróknak hiteles Passusokkal bé mutattyák. — Ennek meg vizsgálására a' Határ szélekre elegendő Szrázfákkal, Elöljárók neveztetnek ki, a' kik azokk ellent állanak, és erőszakossan a' városba bé hajtani merészelnek, az olyan beteges Marhák, minden személy válogatás nélkül agyon fognak lővőldőztetni. Azok tehát, a' kik a' Gyulai vásárban Marhákat vesznek, vagy pedig innen el adó Marhákat oda hajtanának, és ottan el nem adhatnák, azon Marhákat többé a' Falka közzé hajtani kemény feleletnek terhe alatt, ne bátorkodjanak; ennél fogva minden gazdaságoknak szorossan parancsoltatik; hogy a' magok Pásztorainak parancsolatba adják, hogy az Gyulai vásár fellől jövő Marhákat bé fogadni, 's a' Falka közzé bocsájtani ne merészelyék." Az állatállomány csökkenését és minőségi romlását — mint említettük — a termelési viszonyok megváltozása nagyban elősegítette. A XVIII. század utolsó harmadában a földművelés egyre nagyobb szerephez jutott. Az addigi szállások fejlett ,,szállás-tanyákká" alakultak, ahol béres, tanyás, vagy a gazda fia már egész évben kint lakott, hiszen a termelés földközelben tartotta. A tanyaház körül egyre gyarapodott az állandó állatszállások és a gabonatárolók száma. Hatalmas istállók épültek. Mint a ránk maradt becsüjegyzőkönyvekből megtudjuk, akadt számos, olyan szálláson épült ököristálló, amelyiknek 3—4 ajtaja volt és benne 3—4 jászolt helyeztek el. Az istállós állattartás rohamosan fejlődött, hiszen a jószágok itt nemcsak állandó pénztőkét jelentettek, de a naponta nyerhető állattermékeket rendszeresen értékesíteni lehetett. A tanyaházak szomszédságában megjelentek a „téj tartó gödrök, tejes vermek". Ezzel a fejlődéssel és értéknövekedéssel nem tudott versenyt tartani a pusztai félrideg állatállomány, amit ráadásul egyre inkább fölhígítottak az istállós jószágok közül kiselejtezett példányokkal és a kiöregedett igás állatokkal. Az a szemlélet, amely némely szakirodalmunkban napjainkig élt a pusztákon legelő, kövér nyájakról, megszámlálhatatlan ökörről és szilajon vágtató, ápolt ménesekről, romantikus tévedés volt! A valóság még akkor is megdöbbentő és szomorú, ha a nyomorúság nem volt általánosítható. A hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium könyvtárából a napokban került elő egy ritka, 1846-ban kiadott könyv,

23 amelyiknek a szerzője, Erdélyi János húsz évvel azelőtt, tehát 1826-ban végigjárta a Dél-Alföld nagy legelőit és elvetődött a vásárhelyi Pusztára is. Könyvéből itt csak egyetlen, megrázó részletet idézünk. A szemtanú hitelességével fölvázolt tragikus sorok az első útleírás volt a vásárhelyi Pusztáról. „Tökéletes meggyőződésem kedvéért ezelőtt 20 évvel július vége felé egy értelmes mezei gazda társaságában Csongrád, Csanád, Békés, Arad vármegyék pusztásabb részein keresztül utazván, vagy véghetlen gyeplegelőket, vagy számtalan tanyákra felosztott szántóföldeket láttunk előttünk." A továbbiakban leírja, hogy itt ő is kövér nyájakat, ökörcsordákat, méneseket remélt találni, de csalódásáról így folytatta az elbeszélését : ...„És ime, miután még csak egy madarat sem látánk, végre egy csapat lovat pillantánk meg. Feléjek hajtatva, két három zsiros ingű 's juhászbundáját hátán czipelő csikósoktól megkérdezzük ezen lovaknak tulajdonosát, feleletül vesszük, hogy ez Vásárhely roppant kiterjedésű mezőváros egyik felekezetű gazdáinak ménesük 285