A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)

Szenti Tibor: Újabb levéltári adatok a vásárhelyi pusztáról (1775–1859)

Békés megyei Múzeumok Közleményei 7 Ujabb levéltári adatok a vásárhelyi Pusztáról (1775 — 1859) SZENTI TIBOR I. Bevezetés A török kiűzését követó'en Gyula és Vásárhely között az egykori városok, falvak és szállások üresen álltak. Az újratelepülést követően több mint másfél évszázadig a vásárhelyi Puszta jóval nagyobb földrajzi kiterjedésű volt, mint a XIX. század második felétől, vagy az 1950. évi területrendezés óta. A XVIII. század elején vizenyős legelő volt, ahol „egyetlen vadkörtefa élt".

1 Erekkel, tavakkal tagolt nádas területein farkasok, vadak, szárnyasok tanyáztak. Állandó felépítmény nem állt rajta, csak a pásztorok szárnyékai, gunyhói és talyigái. A Puszta nagyobb részét a vásárhelyi taxás jobbágyok használták. Elsősorban félrideg állattartás folyt rajta. Legnagyobb számban, különösen az ún. „Rossz járásban" és a „Külső Pusztán" ökröket, marhát, lovakat és juhokat legeltettek. Másodsorban azonban kaszálónak is használták — különösen a Vásárhelyhez közelebb eső, kövérebb legelőket — és rendszeresen szénát gyűjtöttek. Több birtokper után, 1722-től Vásárhely földesura gróf Károlyi Sándor lett. Károlyi és utódjai a feudális viszonyokat igyekeztek megújítani, különösen az 1772ben bevezetett urbáriummal, amit Vásárhely népe ellenállással fogadott. A lakosság gyarapodásával csökkent az elfoglalható földterület; majd a Puszta addigi életében az egyik legnagyobb változás 1743-ban következett be, amikor a külső legelöt elkülönítették. Ezzel három feladatot igyekeztek megoldani: 1. Megszűnt az a helytelen gyakorlat, hogy a város határain belül a jószággal szabadon vándorolhattak, újabb legelőket keresve. Ennek következtében az ún. ,,tanyaövezetben" zavartalanabbá vált a földművelés. A szállások között nem volt szabad legeltetni. 2. Megszüntették a Puszta kaszálását, azt csak legeltetésre lehetett fölhasználni. 3. A réti legelők egy részét meghagyták szénagyűjtő, nád- és sástermő területnek. A határ három részén folyt tehát a legeltetés: 1. a réti földek egy részén, 2. a város közvetlen határában, a belső legelőn, vagy nyomási földön. Ezeket a mezőket az istállós és igavonó állatok számára tartották fönn. 3. Végül a külső legelőn, a Pusztán, ahol félrideg állattartást űztek. Más kérdés, hogy a legelők kijelölését a lakosság nem akarta figyelembe venni és a tanácsnak egy évszázadon keresztül állandó gondot okozott a tanyaföldi, szigeti és réti zuglegeltetés. Ennek megakadályozására szinte minden évben tilalmakat hirdettek. 1775-ben például ezt publikálták:

2 „A szállások közül hajcsák ki minden jószágot, az Igás jószágot pedig készen tarcsák." 1834-ben pedig a következő hirdetést tették közzé:

3 „Szikántsi Város kaszállójából minden ember a Jószágot 3

ad nap alatt a Pusztára büntetés terhe alatt ki takarittsa," 279