A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)

Szenti Tibor: Újabb levéltári adatok a vásárhelyi pusztáról (1775–1859)

A Pusztán és a réteken való kaszálást, illetve szénagyűjtést titokban szintén tovább folytatták. 1810-ben így hirdettek:

4 ,,A' Katrában és a' Réteken, úgy hasonlóképpen a' Pusztákon való kaszálás, és a' Fűnek kocsikon való hordása példás testbéli büntetés alatt tilalmaztatik." 1839-ben a következő hirdetést jegyezték be a „Publikációs Könyvbe":

5 „A kik a Pusztán fü kaszállásba meg kapatnak szénájok el kobzásán túl még testi büntetéssel is meg fognak fenyíttetni !" A Puszta területe egyre inkább csökkent. Egyfelől a Tolna megyei Zombáról érkezett, ún. ,,szabadmenetelű takszások", a várostól 30 kilométernyire, a Pusztán, 1744. április 24-én megalapították az időben harmadik Orosházát; másfelől a földesúri majorságok települtek meg, bérelt földeken dolgoztak, mint pl. a sámsoni kertészség. Vásárhely mind az orosháziak, mind a földesúr terjeszkedése ellen tiltakozott, hiszen jelentős legelőterületekről kellett lemondania. A tiltakozások, pásztortámadások (különösen az orosházi első telepesek ellen) és a perek nem jártak eredménynyel. A község és a majorságok megerősödtek. A XVIII. század közepén a tanyaövezetben levő szállások még nem állandósultak. A földesúr rendelkezésére 1761-ben Ruttkay Imre az urbárium előkészítésére, elvégezte a földek felmérését és egyúttal kereken 711 lanyaszámot is kiosztott. Ennek többek között az volt a jelentősége, hogy behatárolták az egy telekhez tartozó pusztai legelő nagyságát is. 1 sessió I. osztályú jobbágytelekhez 34 hold szántó és 22 hold legelő tartozott. 1744-ben kelt tilalom szerint, a csomorkányi földön, Kútvölgynél kijjebb a határt senki nem szánthatta, mivel az marhalegelő.

6 Ennek ellenére a Puszta területe tovább csökkent. A vásárhelyi, majd később az orosházi gazdák a legelők széleit egyre beljebb szántották. Ennek megakadályozására a Puszta határait, de ezen belül az egyre inkább elkülönülő marha- és juhjárásokat, ill. az egyes kutakhoz tartozó nagyobb legelőterületeket is előbb a rudakra kötött szalmafonattal, az ún. csóvákkal, majd 1786-tól számozott karókkal választották el egymástól és az ugartól. A Pusztát használó lakosság nehezen törődött bele, hogy a külső legelőt így elkülönítették, ezért a határjeleket gyakran tönkretették. A rombolás megakadályozására szigorú tilalmat vezettek be, amit 1784-ben

7 így hirdettek ki: „Minden Gazdaság a maga Pásztorainak keményen parancsolja meg, késedelem nélkül hogy a pusztákon fel állított Csóvákat kezek el elvágattatása és fejek elvesztése alatt helyéből ki mozdítani annyival inkább el rontani ne merészelje, Sőt ha azokat a Marhák vagy Lovak el düjtenék a'Pásztorok állítsák fel az előbbeni helyeken." A XIX. század elején a vásárhelyi lakosság több alkalommal is perbe keveredett a földesúrral, aki önkényes módon a közösség által használt legelőkből egy-egy darabot elfoglalt; illetve még az urbárium által beígért tanyaföldeket és a hozzájuk tartozó legelőket maradéktalanul nem adta át. 1838-ban újabb egyezkedés kezdődött a közlegelők elkülönítéséről. Az uradalom és a város térképén föltüntetett terület nem egyezett. (Egy 1789-ből származó adat szerint a város határában 87 310 hold volt a legelő. Ennek nagyobb része a Puszta.) Mind a két fél a meglevőnél nagyobb területet kívánt magának. Ezek a tárgyalások is úgy elhúzódtak, hogy csak 1847. április 20-án született meg a döntés, de végrehajtását a közbejött forradalom és szabadságharc gátolta. Az újabb szántóföldek szétosztása és a Puszta felosztása tanyaföldek számára, hivatalosan csak 1852-ben vette kezdetét. Mint látni fogjuk, a Puszta kiosztása azonban 1847 májusától vontatottan mégis megindult. A most előkerült levéltári adatokból egyre világosabbá válik, hogy ettől kezdve folyamatosan néhány család minden évben telket kapott. A XIX. század második felében, 1852 és 1860 között a Pusztán elindult és lezajlott az első nagy tanyásodási hullám. Ennek során nemcsak a legelők egy részét törték föl, de még a tavakat is haszonbérbe adták. 280