A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)

Nagy Gyula: Szemelvények az orosházi önéletíró parasztok munkáiból

majárdákat készítettünk és ha elsárosodott, újabb hulladékszalmát hordtunk rá. Ez valamivel enyhítette a sorsunkat, de a sarat a tanyán elkerülni nem lehetett. Ezt a szalmajárdát tavasszal kihordtuk a szántóföldre és szétteregetés után leszántottuk. Persze, akik homokos talajon laktak, a mély sarat úgyszólván nem is ismerték, vagy legalább is nem annyira, mint mi és mindazok, akik fekete földön laktak. Megemlítem, hogy ezeken a kötött, ragadós talajokon a legtöbb növény szépen fejlődött, mert mély volt a termőréteg. így az adó alapjául szolgáló kataszteri tisztajövedelem értéke is magas (16—22 aranykoronás) volt. Az ilyen talaj munkálata még normális nedvesség esetén is nehéz volt. Ha száraz volt a talaj szántáskor olykor elképesztően nagy rögök keletkeztek. Ha viszont késő ősszel esős idő járt, a tapadása miatt nehéz volt a munkálata. Érzékeltetésül talán annyit : könnyű szerkezetű, kissé homokos talajon a két ló munkáját a kötött szerkezetű földeken csak négy ló végezhette. Mi annak idején sokat szenvedtünk, sokat küzködtünk a sárral. A bőrcsizma, vagy bakancs, bármennyire is vízhatlannak nevezték is azokat készítőik, bizony, ha egész nap a sárban jártunk, keltünk, átáztak. Még a lábunk fejére csavart kapca is nedves lett, a csizmánkra tapadt sár azontúl, hogy nehéz volt, eláztatta a lábbelinket s ezért egészségtelen volt. Este az istállóban való lefekvés előtt a csizmánkról a sarat letakarítottuk, és a hajnali fölhúzásig az istálló melegétől valamelyest szikkadt ugyan, de teljesen megszáradni csak akkor tudott, ha az esős idő szünetelt és a sár fölszikkadt. Az átázott kapca miatt a csizmáinkat le és föl nehéz volt húzni. Az átvizesedett kapcáinkat éjjel az istállóban — jobb szárítási lehetőség híján — úgy szárítottuk, hogy az alattunk levő lópokróc alá a szalmára tettük, és éjjel a testünk melegétől, meg főleg az alattunk levő száraz szalmától úgy félszárazra száradt. Másnap folytatódott minden elölről. Ekkor még a rádiózás kezdetén voltunk, időjárásjelentést így nem hallgathattunk. Az újságok közöltek ugyan időjárásjelentést, de a tanyákra legjobb esetben hetilap járt. így a várható időjárást nap mint nap az idősebbek megfigyelésiből állítottuk össze, ami vagy bevált, vagy nem. Ha a holdnak udvara volt, ezt közeli eső jeleként tartottuk számon. Ugyancsak esőt vártunk, ha huzamosabb ideig déli szél fújt. Az időváltozás jelének tartottuk azt is, ha távoli harangszót hallhattunk, ami csak ritkán fordult elő. Időváltozást jelentett, ha a szabadonjáró tehenek — farkaikat fölcsapva — ugrándoztak. Ha a vadlibák csapatosan délre szálltak esőt, ha északra, akkor hideget vártunk. Ebben volt ugyan ellentmondás, még is így vélekedtünk. Ha a naplemente vörös égboltot hagyott maga után, másnap erős szélre számítottunk. A parasztember életét az időjárás különösen befolyásolta. Nemcsak azért, mert a termés nagymértékben az időjárástól függött, hanem azért is, mert a parasztember életének jelentős része a szabadban folyt le. Amilyen szép tud lenni ez az élet kellemes időben, ugyan olyan nyomasztó, ha akkor is fúj a szél, vagy esik az eső, amikor arra semmi szükség nincs, sőt emberre, állatra, növényzetre káros. Ezért figyeltük mindig nagy érdeklődéssel az időjárás alakulására utaló tüneteket, mert a rossz időtől sokat szenvedtünk. Ez azonban hozzátartozott a tanyai parasztember életéhez. Szerettünk géppel aratni! Édesapám 1913-ban vásárolt egy kévekötő aratógépet. Ezzel az aratási munka — jó időjárás esetén — könnyebbé vált és gyorsabban is haladt. Ha száraz volt az idő és az aratnivaló gabona nem dőlt meg — ahogy akkor mondtuk — lábonálló volt a gaz, akkor nagyon gyorsan haladt az aratás. Ha a gépnek nem volt semmi baja, váltott lovakkal 7—8 kat. holdat is learattunk naponta. Kézikaszával egy aratópár (egy kaszás és egy marokszedő) lábonálló gybonából átlagosan ha 1000 négyszögölet learatott és rendbe tett, az már szép teljesítménynek számított. 233