A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)

Nagy Gyula: Szemelvények az orosházi önéletíró parasztok munkáiból

rában férjhezment Csarejs Jánoshoz. Telekgerendáson laktak. Dolgozott a férje mellett a telekgerendási Vörös Hajnal Tsz-ben. 1961-ben Csorvasra költöztek. Férje egy darabig még a Tsz-ben dolgozott, 1967-től a Csorvási Postahivatalban dolgozik. Hozzájuk költözött apósa és testvére is. Egyetlen fia az Orosházi Gimnáziumba járt. Miután sok jószágot is nevelt, abban az idó'ben nem is gondolhatott festésre. Később a főzés és házimunka elvégzése után ami kis ideje maradt, azt festésre, írásra és zenélésre szánja. Énekelni is szeret, amit édesanyjától örökölt. Kedvteléseiben nagy öröme telik. Férjével együtt citerázik a Csorvási Pávakörben. Festményeit minden hónapban a Békéscsabai Gyopár Klubba bemutatja, ahol szakmai tanácsot kap. Életében először ment 1977-ben alkotóközösségbe: a Békési Alkotóházba. ...„hogy ne vigyem magammal a sírba!" Cselédsors Arra ébredtem fel, hogy körülöttem idegen emberek is vannak. A szoba is idegen volt számomra. Minden olyan más. Felejthetetlen nyugodtság töltötte be az egész szobát. Talán az volt az, amit én éreztem, hogy nem kell félni a víztől. És jobban lettem egyszeribe. Ugyan úgy kezdtem acsarkodni, mint mikor először beléptem iskolába. Csak most anyámnak kiabáltam. Édesanyám, én éhes vagyok. Erőstúrós tésztát akarok. Sokat. Mi az kis lesunkám kishörcsögöm? Mit akarsz? Mondom, enni akarok. Aztán futott egyenesen az istállóba, megmondani apámnak. Hogy megvagyunk mentve. Nem vesztünk el, csak félig. Mert az egyik már jobban van. Majd megsegít a jó Isten, hogy a másik lány is fölépül egyszer. Mindig segítőkész Lalus Andrásné, akiben én egyszeribe Urban nagyanyámat láttam, mondta, hogy Mariska majd én hozok brindzát Csabáról. Hadd gyógyuljon ez a lány. Talán éreztem, hogy én többé nem fogom látni az én nagyanyámat. Mert mikor üzenet eljutott hozzá, hogy elmentünk cselédnek és hogy a tanyából nem lesz csak rom, mert abban már lakni sohasem lehet. Azon az éjszakán mégis halt szegény. így ismerkedtünk meg sok jó, hasonló sorsú és gondolkodású emberekkel. Ha én őszinte akarok lenni most, mert az vagyok, holnap is az leszek, holnapután még szerényebb akarok lenni. Akkor én most azt fogom mondani, hogy édesapám meg édesanyám tán testvért sem szerette jobban, mint azokat, akikkel együvé hozott a sors. Lalusékat is szerettük. De szerettük Kovács Palit, aki csabai volt. Akivel apám úgy tudott dolgozni, haladni és megérteni egymást. Annak nem kelletett mondani, hogy mit kell most csinálni. Tudta a módját. Másika János, aki Bihar megyéből jött, ruháért, meg amit megeszik dolgozni, az nem tudta a sorját a munkának. 21 éves volt. Azt mondta, hogy otthon csak varjúkat zavart onnan, ahol volt vetve kis búza meg krumpli. Meg fákat szedett. De éppen úgy szerettük őt is, mint Dandé Eleket, aki dobozi volt, az kanász volt. Ezt meg úgy szerette apám, mint a saját fiát. Mert neki nem volt, csak lányai. Sztolárik Antóniát kivételesen szerettem, mert mindig dalolt. Dalolt akkor is, ha bánata volt, dalolt, ha öröme volt, dalolt, ha jól leszidták, valamiért kikapott. Dalolással elűzte a baját. Én meg utána járkáltam, mint a szopós malac és daloltam vele. Meg, vele búsultam is ha szomorú volt. 9 éves voltam, de az én fejem minden szép nótát megemésztett. Én már akkor megtudtam különbözni gyönyörű és kevésbé szép népdalokat. Azért maradtak meg bennem, hogy amíg élek, én nem felejtem el őket. A legszebbek közül legalább egyet: Naco si sa taká mladá vidala, Ked si esté sesnác rockov nemala. Hőre háj dolinu pozdravujen si milú, Milú holubicku sivú. 221