A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)

Nagy Gyula: Szemelvények az orosházi önéletíró parasztok munkáiból

Stitri копе zdupotali na moste, Ne chodjevaj ti moj mili neveste Hőre háj dolinu pozdravujen si milù, Milù holbicku sivù. Megpróbálom átfordítani magyarra: Minek mentél oly fiatalon férjhez, Amikor még nem voltál tizenhat éves. Föl-le felé a völgyön. Tisztelem a szeretőm, Drága szürke galambocskám. Négy lovak megdobbantottak a hídon, Ne járjál te menyecskékhez szeretőm. Föl-lefelé a völgyön. Tisztelem a szeretőm, Drága szürke galambocskám. De ennek a nótának ez ellentéte is volt, amit Ancsurka szeretett dalolni. És arra a dallamra hogy Őszi rózsa megfagyott. A sze... stb. Ja, sa esté ne vidám, Hja esté doz casu mám. Mo jo frajer je lyen lèvent ás, zanim ja cakón. Férjhez nem megyek én még, Nekem ahoz sok idő van még. Szeretőm még csak levente, Arra várok én. Nagyon megsirattam ezt az Ancsurkát, akinek el kellett menni onnan tovább cselédnek. Hogy miért, azt máig sem tudom pontosan. Talán megsértó'dött, mert elég gyakran használták a gazdáék, hogy ha nem tetszik, elmehetsz. És elment. De jött helyette másik. Az Chudi Tonka volt. Az erős volt. Pruszlikba, csipkésbe, melltartó nélkül, (no de ekkor édesanyám sem használta), szép ráncos szoknya volt rajta. Azt is megszerettem. Én mindenkit megszerettem. Szép hunyorító kék szeme volt, és mélyen üló', hogy amikor elnevette magát, egészen behunyta a szemét. Öröm volt nézni, ahogyan nevetett behunyt szemmel. Pláne mikor fölemelte a kezét, mind a kettőt az égre és kiabált: hogy: Aké je totó zive gecko? Milyen eleven ez a gyerek! már mint én. Mert olyan is megtörtént, hogy hátratett kézzel jártam az én nagyothalló apám után. Mindig készenlétben. Ha valamit keresett, követelt, kérdezett, vagy tőle kérdeztek, mindig ott teremjek, mint a Babszemjankó. Mert ha nem voltak kint a gazdáék, neki kellett rendet teremteni. Úgyhogy én voltam édesapám tolmácsa. Ne sutyorogjál, hanem mondjad hangosabban. Ha meg hangosabban mondtam, s főleg igazat, mert sokszor szembeszálltam apámmal, akkor azt mondta, ne ordíts úgy, nem vagyok én olyan nagyon süket. Én ha valakinek a szájára nézek, akkor megértem. De nem értette meg, mert furcsán beszéltek az Ancsurkák. Meg a Másika János is. Legalább is nekünk. Nekik meg a mi nyelvünk, a mi beszédünk volt furcsa. Nos emiatt volt a megnem értés. Apám nem hallotta, meg, nem értette, ha Jankó suttogva beszélt lekókadt fejjel, hát én ezt nem bírtam ki, hogy ne szóljak. Mert megvédtem a Jankót. Kikaptam, hogy beleütöttem az orrom, ami nem rám tartozik. Nem mindig vette észre édesapám, hogy utána járkálok, és amikor hirtelen hátulról a 222