A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)

Nagy Gyula: Szemelvények az orosházi önéletíró parasztok munkáiból

fogta a gyeplűszárat, fellépett afelhércre, onnan a kocsira. Még egyszer körbejártatta pillantását az épületeken, kazlakon, aztán egy nagy, keserves sóhajjal a lovak közé csapott. Könnyeket láttam a szemében. A kocsi kirobogott az udvarból, mi meg ketten a Péterrel egymásra borulva sírtunk. Hogyan lettem hadiárva? 1918 elején már 18-tól felfele minden katonai szolgálatra alkalmas épkézláb ember odavolt különböző frontokon. Itthon csak a 18 éven aluliak, öregek, csonkák, bénák, asszonyok lányok és kisgyerekek voltak. Februárban már a háborús nóták is másmilyenek voltak. Szomorúbbak, fájdalmasabbak. Egyre többen veszítették el életpárjukat, fiaikat, testvéreiket. Vagy csonkán, betegen sínylődtek különböző kórházakban, vagy örökre meglelték pihenőjüket az orosz és olasz harctereken. Innen is, onnan is hiányzott valaki, látható volt a mindig több és több feketeruhás asszonyról, gyerekről. Már a háborús dalok így kezdődtek: Nem látlak én többet téged sohasem, vagy Trieszt mellett jegenyefa jelzi a sírokat, Engemet az édesanyám de sokat megsirat. Talján golyó fúrja át a bánatos szívemet... írd meg pajtás az anyámnak, ne várjon engemet... 1918 február 16-án Juliánná napján névnapi cécóbál volt hirdetve Makóéknál, első szomszédunknál. Makóné, Julcsa néni nevenapjára készülődött a két tanyasorbeli ifjúság és persze én is. Nagyon szép enyhe, napsütéses, tavaszias volt az idő. A gyepeken levő vízlevezető árkokban brekegni kezdtek a békák és messzebbről idehallatszottak a béka u-u-u-u-zások is. Talán ez már előjele volt annak, hogy most egy nagyon száraz, nagyon esőtlen év következik, aminthogy az is be is következett. Akkor már a háború kezdete óta négyszer hullatták le a fák leveleiket, már új tavasz ígérkezett s minden jel arra mutatott, hogy hamarosan újra felöltöznek, immár negyedszer azóta... Akkor már az istállóban az ágyam felett két kapoccsal a falba erősített Zirzon-kaptár három polcán örvendetesen gyülekeztek a könyveim. Igaz, hogy csak olcsó, 24—30 filléres Milliók-könve, Koronás-regények, Legjobb-könyvek, Nick Carterek voltak nagyobb részt, de mégis csak könyvek voltak. És 3—4 dűlőföld tanyasorainak tanyáiban együtt véve sem volt annyi, még olyan olcsó írott betű sem. Már akkor én sűrűn odaálltam az istállóajtó küszöbére és az ajtófélfába évekkel ezelőtt bicskával befaragott és tintaceruzával lilára jelzett rováson mértem, hogy ugyan nőttem-e valamicskét tavaly óta. Mert nagyon szerettem volna nagyobb lenni, mivel igen kisnövésű voltam, de csak alig észrevehető volt a növekedésem. Akkor már mi is negyedik éve voltunk egyedül, családfő, apa nélkül, kishúgom is iskolakötelesre nőtt és a. faluban, nagyszüleitől járta a második osztályt. Akkor már nemigen lehetett cselédhez jutni, főleg fiúhoz nem. Nekünk szerencsénk volt, hogy a tavaly nálunk szolgált, 15 éves bihar megyei oláh leányka, a Vuca visszamaradt és két heti otthonlét után visszajött, hogy még egy évet lehúzzon nálunk, jeléül annak, hogy nem lehetett nálunk rossz helye. Idesatyámtól hetek óta nem jött levél. Igaz, hogy nem lehetett valami rózsás az élete, mert legutóbbi levelét úgy végezte, hogy: Imádkozzatok értem. Mamám is napról-napra szomorúbb lett, minél többször jöttem ki a faluból levél nélkül. Ő meg is mondta, hogy nem jön át Makóékhoz estére, van neki elég bánata. De én elmehetek, ha akarok. Dehát táncolni még úgysem tudok. Mire beesteledett, elvégződtem, kicsit szebb ruhába öltöztem és, miután a lova218