A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Békéscsaba, 1983)

Nagy Gyula: Szemelvények az orosházi önéletíró parasztok munkáiból

kat még megitattam, átballagtam Makóékhoz. Igaz, hogy ez a ballagás messziről nézve kocogásnak is beillett. Már sokan voltak vendégek, alig fértek el a nagyszobába. Le volt véve a sarkáról a szobaajtó, hogy a konyhával együtt nagyobb legyen a hely, sőt a szobából az ágyak is ki voltak vive a ház elé. Szólt a citera, vagy ahogy mondani szokták, tambura. Ott voltak a két tanyasorbeli szomszédok süldő és nagylányai, 12—17 éves fiúk, legények, kijöttek a Pusztára József bátyám menyecske lánya a kislányával. Ők a messze Mátyáshalmán laktak. Idősebb emberek ülték körül az asztalt és csapkodták a kártyákat az asztallapra. Volt perec és főttkukorica, ital pedig jó kútvíz. De azért volt jókedv bőségesen. Dal, tánc, móka, tréfálkozás, el lett feledve néhány órára a háború, a rekvirálás, minden. Akkor tanultam meg a nagyobbaktól sok háborús nótát. A mátyáshalmiak is hoztak magukkal egypárat. Még táncolni is megpróbáltam egy volt iskolatárs kislánnyal, ami várakozáson felül sikerült. Bizony a kakasok már vígan kukorékolták hogy: Kuporodjatok föl, amikor úgy 3 óra után hazaindultam, fejembe sok háborús nóta dallamával. Bizony reggel alig akartak kinyílni szemeim, olyan álmos voltam, amikor Mamám megverte az istálló ajtaját és bekiáltott : Álomszuszék, fölkelni már, mingyár hasadra süt a nap ! Aki bálázni szeret, az már legénynek tartja magát, aki legény, az már ilyenkor a lovat pucolja. Bizony, lópucolás közben arra rebbentem fel félálomból, hogy a lábamra esett a lókefe. De aztán felzsongtak fejemben az éjjel hallott nóták dallamai és dúdolva pucoltam sorba a lovakat, teheneket. Elvégződés, früstök után lefeküdtem, ráértem déligformán aludni. Vasárnap volt, február 17-e. A névnapi bál szombaton este volt... És akkor én már a tizenhatodik évemet tapostam, és kicsit mindig ferdén áll a katonasapka a fejemen. A következő hét is elmúlt anélkül, hogy levelet kaptunk volna Idesatyámtól. Pedig hetente két levelet is írtunk neki, én is, Mamám is. Végre, február 24-én, vasárnap már a háznál várt a tábori lap... így kezdődött: Szeretett, kedves kis feleségem és családjaim. Tudatta benne, hogy meg van elég tűrhető egészségben, csak nagyon dallos a levegő, megkérdezte, hogy vagyunk, a jószágok megvannak-e? Vigyázzunk magunkra meg a jószágokra és imádkozzunk érte. Majdcsak hazasegít a Jóisten. — Ezzel végződött. De nem segítette haza. Úgy látszott, annyi dolga volt neki, hogy nem ért rá egy 4 év óta különböző harctereken sínylődő magyar tüzér sorsával bajlódni, mert több levél már nem is jött tőle. Ez az utolsó február 16-ról volt dátumozva. Éppen azon a napon írta, amikor én egész nap boldogan vártam az estét, hogy elmehessek Makóékhoz a cécó-bálba. Február 28-án, csütörtökön egy ismeretlen kézírásos, rossz magyarsággal írt, alig elolvasható tábori lapot hozott a posta: ez volt rajta Schegen asszon a férjed schulyosan mek-schebeschulte. — Egyéb semmi. És két nap múlva, március 2-án, szombaton kijött nagyapám a faluból az ő tanyájára és úgy 9 óra táján láttuk, hogy ballag a bejárónkon befele. Mamámmal együtt elébe mentünk. Mikor összeértünk, köszöntöttük, ő meg minket és szó nélkül bementünk a szobába. Ott belenyúlt a lajbija belső zsebébe és onnan egy papírlapot vett elő, miközben nagy, piros zsebkendőjével a szemeit törülgette: Na Viktor lányom, nincs már neked urad, nekem sincs már csak két fiam, azok is kitudja élnek-e még? (Az egyik orosz, a másik olasz fogságban volt.) Itt az értesítés lányom, hogy az uradat még 18-án eltemették Olaszországban. Mind egy szóig németű van írva, én lefordíttattam oszt úgy hosztam ki mind a kettőt. Itt van na! Olvasd föl Imre ászt, amelyik magyarul van. Én átvettem kezéből a német nyelvűt is, a fordítást is. Ezt olvastam róla: — Mi tudatjuk Önnel, Csizmadia Imre tüzér szül. 1875. Orosházán, február 18-án 1918-ban Császári és Királyi Tábori Kórházban No. 1507. erős, súlyos sérüléssel meghalt. — Harcmezőn halt 219