A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Békéscsaba, 1980)
Müller Géza: Geszt környékének és madárvilágának változása az elmúlt 40 év során
jelent egy-kettő, az útjukba eső kacsa- és libacsapatok felszállva igyekeztek kitérni előlük. Ilyenkor pár percre a levegőben kavargott a sokezernyi madár, hogy aztán távolabb leszállva tartsa szemmel ezeket a hatalmas madarakat. A rétisasok élelme leginkább a megsebzett, elhullott vadlibákból, vadkacsákból, halakból került ki. Éjjel a gulyadelelő körüli kis akácerdőben, vagy a vátyoni szépapói öreg tölgyesben aludtak. Ezek a nagy ragadozó madarak bejárták a közeli környéket, főképpen a határon túli halastavak és Barmod puszta tájait. Az ornithológusok szerint a Duna és Dráva ártéri erdeiben költő rétisasok feljárnak a Hortobágyra is, így nincs kizárva, hogy itt is ezek jelentek meg. De jöhettek máshonnan is, talán a lengyel mocsarak tájáról. Sajnos egy-kettő minden évben áldozatául esett a vadászok sörétjének, vagy a ragadozók pusztítására kirakott méregnek. Mindamellett még ma is rendszeres vendég a rétisas a halastavaknál, de számuk rohamosan fogy. Tavaly — 1976-ban — már csak 2—3 db volt látható. Ugyancsak tavaly találtak Vátyonban egy lövéstől elpusztult példányt. Hovatovább ez a gyönyörű madár is eltűnik a környékről. Ugyancsak ritkaságszámba megy már a vándorsólyom is, mely 2—3 évtizeddel ezelőtt még rendszeres vendég volt, szinte kísérője volt a vonuló vadkacsáknak. Káprázatos vadászmutatványok közepette vágott le egy-egy nyílsebes röptű csörgő récét vagy más kisebb madarat. A legelőkön levő csetkákás zsombékosok (itt szamukának mondják) az őszi madárvonulás idején a fakó-, hamvas- és kékes rétihéják éjszakázó helyei voltak. Ezek a lágyröptű ragadozók napközben rágcsálókra, kisebb madarakra vadászgatva járták a határt és egyáltalán nem számítottak ritkaságnak. Éjszakázó helyeiken az alkonyati beszállásukkor 5—6 db-ot is lehetett lőni. Akkoriban ezek is az apróvadállomány ellenségeinek számítottak. Ezek a ragadozók is megritkultak már nagyon. A tavaszi puszta hangulatához tartozott a Toprongyos csatorna kiöntéseiben, a Kis- és Nagyzombor nevű laposok gyékényeseiben és a halastavakon költő bölömbika messze hangzó mély brummogása csakúgy, mint a bíbicek hangja, a nagygodák messze hangzó siránkozása, a pacsirták éneke és ki tudná felsorolni, mennyi madárhang. A puszta rovására épült halastavak megváltoztatták nemcsak a táj képét, de madárvilágát is. De azért ennek a változásnak nemcsak károsultjai vannak a madarak között, hanem nyertesei is. A sziki halastavak gyékényes, vízzel el nem árasztott szárazulatán ütötték fel fészkelőtelepüket a nyári ludak, ezek a hazánkban még gyéren fészkelő vadlibák és most is mintegy 40 pár költ itt évente. Számuk a felnevelkedett fiatalokkal együtt őszre rendszerint eléri a 200-at. Úgy látszik, ez a létszám az, ami még megtalálja táplálékát, mert többen nem telepszenek itt meg. Van az új halastavakon egy több száz fészekből álló sirálytelep is. Ezek a madarak sasos helyeken rakják itt fészküket és nevelik fiaikat. Táplálékukat nemcsak a tavakon szerzik be, hanem eljárnak a messze környékre élelmük után. Nem ritka látvány a szántó traktorok után a szántásokon férgek, bogárlárvák után kutató sirályok. A sirályokkal néha egy telepen fészkelnek itt a kormos szerkők is, melyek közé néhány fehérszárnyú szerkő is keveredik. A halastavakon rendszeresen költő madarak közé tartoznak az egyre gyérülő számú vadkacsák mellett a szárcsák, búbos vöcskök, vízityúkok, pocgémek, nádi rigók és tojásukat az azok fészkébe csempésző kakukkok stb., hogy csak a közönségesebbeket említsük. De akad függő cinege is, ami a part menti fűzek ágaira építi mesteri munkával készülő fészkét, vagy a partmenti nádcsomók tövébe fészkelő kékbegy is. Feltűnik néha a halastavak tápláló, vagy levezető csatornáinak vize fölött tovasuhanó rozsdabarna mellű, kékeszöld hátú gyöngyszem, a jégmadár is. A nádasok rejtekében fészkelnek a barkós cinegék, Sitkék, nádi poszáták. 11* 163