A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 6. (Békéscsaba, 1980)

Vertse Albert: Ökológiai és faunisztikai összefoglalás a szarvasi arborétum madárvilágáról 1956–65

indított meg. Bakcsó—üstökösgém—kiskócsagokból álló gémtelepek keletkezetek az élő Körös ártéri füzeseiben, amelyek egyikében 1963-ban kiskárókatona is fészkelt! Ennek a regenálódó madáréletközösségnek szempontjából fontos „ártéri erdő"-funkciót, nevezetesen, hogy a környék halastavain és rizsföldjein táplálkozó kis- és nagygémeknek biztonságos éjszakázó, fészkelő tanyája és a vonulók megszállóhelye legyen a park jelenlegi, mesterségesen telepített és az eredetitől igen elütő fás növényzetével is messze eleget tudna tenni, ha abban erőszakkal meg nem akadályoznák. Ez tehát állandóan ható, közvetlen anthropogen beavatkozás a park madáréletének természetes kialalakulásával szemben. Ha a gémféléknek és a varjúfélék egynémelyikének ilyenformán nem is nyújt otthont, annál jobb fészkelési, éjszakázási, alakalmi rejtőzési lehetőséget kínál a környék mezőgazdasági tábláin táplálkozó számos magevőnek, néhány mindenevőnek, rovarevőnek és ragadozónak. Ezeknek a fajoknak a park növényzete elsősorban mint menedék (egyeseknek főleg téli mendék) továbbá mint fészkelési lehetőséget biztosító bokros-fás növényi sűrű bír jelentőséggel. A fás növényzettel szemben támasztott faji igényük tehát jóval kevésbé differenciált, mint azoké, amelyek állandóan a parkban élnek, ott költenek és állandóan a parkban táplálkoznak. Ez utóbbiak számára a hajdani ártéri növényzet helyébe telepített díszparknak az ősi erdőtől elütő fás növényzete most már inkább a száraztalajú alföldi lomberdőt lakó madáregyüttes számára jelent élőhelyet. Hogy azonban mégsem találhatók olyan változatos faji összetételben mint az ennek alapján várható volna, annak a park túlságos látogatottságán, az aprólékos gondozással járó zavartságon, mint közvetlen anthropogen hatásokon felül olyan okai is vannak, amelyek a parknak az igazi erdőtől elütő sajátságaiban keresendők. A gondozás, ápoltság következtében a természetesnél jóval kevesebb az odvas fa s ezért — aránylag — kevés az odúlakó madár. Befolyásolja a madárvilág mennyiségét és összetételét a sok örökzöld, fenyőféle is, amelyek madárállománya a lomberdőéhez viszonyítva, szegényebb. A park rovaréletben szegény, sovány agyagos talaja is befolyásolja egyes fajok megtelepedését, pld. a földön, az avar alatt és talajban élő apró állatvilággal táplálkozó énekesrigó bizonyára ezért nem fészkel a parkban (a hajdúböszörményi, homokos talajú erdőben is csak az utóbbi években fészkel. Sóvágó). Mindezeknél sokkal jelentősebbnek látszik a park növényi felépítésének jellemzésekor említett mozaikszerű elrendezés. Mert a különféle fa- és cserjecsoportoknak a szellős, napfényes füves tisztásokkal való mozaikszerű váltakozása az igazi erdő homogén növényi sűrűjével szemben igen változatos ökotópokat hoz létre (Bozskó). Ezeknek a felsorolt okoknak valamelyike, talán inkább valamennyinek együttes hatása, sőt valószínűleg ismeretlen okok is közrejátszanak abban, hogy alföldi lomberdeink jellemző fészkelői közül többen hiányoznak, pld. a csuszka, fakusz, őszapó, barátcinke. A csuszka hiánya talán azzal magyarázható, hogy számára kevés a cserepeskérgű fa, bár úgy szemre eléggé bőven van képviselve a parkot kerítő véderdősávban. Ugyanezzel magyarázható a fakusz és talán az őszapó hiánya is. A barátcinke hiányára azonban semmiféle magyarázatot nem találok, annál is inkább, mert a verebek fészekkonkurrenciája ellen konstruált és a kékcinkék által előszeretettel igénybe vett eternit kisodúkban (amelyekben Dunántúlon, az alcsuti parkban a barátcinke — főfészkelő) most már zavartalanul fészkelhetne (a hajdúböszörményi erdőben költ, a debreceni botanikus kertben verébmentes eternit kisodúban költött). Miután ezeknek a fajoknak a hiányát nem írhatjuk a park látogatottsága következtében fennálló zavartság számlájára, el kell fogadnunk azt, hogy a park sem terjedelmével, sem talajával, sem jelenlegi mesterséges növénytársulásaival nem eléggé 148