A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Békéscsaba, 1978)

Povázsay László: Adatok a remetei erdő madárvilágáról

tettel keresi a foltokban levő ligeterdők közelségét. Számuk csupán 4—5 pár. Az 1930—40-es években a széncinege után a gerle (Streptopelia turtur) volt az erdő leggyakoribb madara. Most ez nem mondható el, mert számuk a régebbi évekhez viszonyítva kb. a felére csökkent. A fészkelők száma 50—60 pár. A 30-as években a magyar faunában feltűnt egy új madárfaj; a balkáni gerle (Streptopelia decaocto). Eleinte csak az erdészházak és majorok környékén volt található, ma már az erdő területén mindenütt találkozni vele. Kedvező körülmények között már február végén megtalálni tojásait, hosszú ősz esetén pedig még novemberben is neveli fiókáit. A gerlével (S. turtur) ellentétben főleg kultúrnövények magvaival táplálkozik és rájár a baromfi és fácán eleségére is. Mivel túlzottan szaporodik, gyérítése indokolt. Kakuk (Cuculus canorus): köztudottan különleges életmódot folytató madár, miután nem rak fészket, tojásait más madár fészkébe csempészi. Id. Povázsay Lászlóval (édesapámmal) eddig a fülemüle (Luscinia megarhynchos), citromsármány (Emberiza citrinella), énekes nádiposzáta (Acrocephalus palustris), mezei poszáta (Sylvia communis), barátka (Sylvia atricappila) és tövisszúró gébics (Lanius collurió) fészkében találtuk a kakuk tojásait. Több évtizedes megfigyelés alapján leggyakoribb tavaszi érkezésének ideje: április 17. A kuvik (Athene noctua) a fenyeresi volt erdészház és a vadas-szín eresze alatt régebben rendszeresen költött. Az utóbbi években a csemetekerti épület eresze alatt és a kis vadászház padlásán észleltem jelenlétét. Egyik leghasznosabb madarunk a macskabagoly (Strix aluco) az erdészet székhelyén, ahol még akadnak odvas fák, jóformán rendszeres fészkelőnek számít. Először 1956-ban láttam kirepülő fiókáit, legutóbb pedig 1971-ben öreg diófa üregében költött kb. 8 méter magasan. Leggyakoribb baglyunk a fülesbagoly (Asio otus). Számuk az egérjárásos évektől is függ, így váltakozó számban költenek a sarkadi műút, valamint a Fekete-Körös melletti fiatalabb erdőkben. Átlagosan 6—7 a költő párok száma. Egy esetben, 1940-ben sűrű, száraz gallyak között a földön találtam 5 fiókáját, hevenyészett kaparásban. Lappantyú (Caprimulgus eurpaeus): éjjeli madár, nappal általában kihajló ágakon lapul. Párzás idején ,,korrogó" hangot ad. Fészkét fiatal tölgyesekben, vágásterületek tuskózás utáni gödreiben, sarangok tövében, sőt egy-két esetben nyiladékokon hagyott fakérgen találtam. Csapadékos időjárás esetén létszámuk felszaporodik. A jégmadár (Alcedo atthis) ritkán fedezhető fel, de a Fekete-Körös mentén a halászok több esetben látták költési időben. Személyesen egyetlen esetben találtam fészkét, mégpedig 1955-ben, amikor horgászás közben a fiókáinak élelmet hordó anyát közvetlen közelemben láttam berepülni a fészeküregbe. Szalakóta (Carocias garrulus): amióta kitermelték a Fekete-Körös menti szelíd dióst (1946-ban), csak elvétve költ tágabb nyílású odúkban a szlavóniás körüli idősebb erdőrészekben, a faluhelyi Holt-Körös mederben levő öreg fákban. A banka (Upupa epops) csak alkalomszerűen költ. Megfigyeléseim alapján számuk országosan megcsappant. A fenyeresi, valamint a remetei vadas-szín eresze alatt 4—5 esetben költött 1—1 pár. Legutóbb 1975ben a madárfoki erdészház farakásában költött 1 pár. A nyaktekercs (Jynx torquilla) általában csendben él, hangját csak tavasszal, költési időben hallatja. Jellegzetes testtartása miatt kapta a nevét. A remetei erdőben, 324