A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 5. (Békéscsaba, 1978)

Povázsay László: Adatok a remetei erdő madárvilágáról

de az egész országban ritka költő madár. Természetes és mesterséges odúban egyaránt találtam költve. Számuk 3—4 párra tehető. Zöld küllő (Picus viridis): számuk nem sok. A korosabb, ritkásabb erdőket kedveli, hol szabad, hullámos repülése biztosítva van. Hangja meszszire hallható. A nagy fakopáncs (Dendrocopos maior) főleg tölgyesek és középkorú cser erdők jellemző madara. Nem szereti a túlzott „közösséget". Jobbára csak a cinkékkel és seregélyekkel látni együtt. A túlzottan bokros részeket kerüli. Odúkészítő munkája során kedvező lehetőséget biztosít a cinkék, légykapók és seregélyek megtelepedésének. Igen hasznos madár. Állandó számuk 20—30 pár között mozog. Az egyik legkedvesebb madarunk a füstifecske (Hirundo rustica), ez az állandóan csicsergő, villámgyors röptű madár. Az erdészeti istállók mindegyikében találni 5—6 párat, legtöbbet azonban Remetén, ahol 15—20 pár a költők száma. A molnár fecske (Delichon urbica) nem jellemzője a remetei madárfaunának, mivel nem lehet minden évben megtalálni költését. (Ha igen, akkor az erdei szolgálati lakások ereszei alatt.) Általában 15—20 pár költ a remetei majorban. Partifecske (Riparia riparia) : a remetei erdő mellett húzódó Fekete-Körös oldalában kisebb-nagyobb telepei találhatók. Egyes években számuk elérte az 500 párat is. Sárgarigó (Oriolus oriolus) : az utóbbi időben szerintem a korábbi évekhez viszonyítva igen megfogyatkozott a sárgarigók száma. Jelenleg a fenyeresi fiatal tölgyesekben, valamint néhány felszámolt tanya helyén levő akácfákon költ egy-két pár. A 60-as évek elején a remetei vadászház környékén tölgyfa lehajló ágán távirdaszalagokból készített sárgarigófészket találtam, amelyet a szegedi Móra Ferenc Múzeumnak ajándékoztam. A remetei erdő orniszának egyik jelentős képviselője a holló (Corvus corax). Ezt a nemes madarat már a 30-as évek végén a szanazugi részen kb. 30 méter magas tölgyfa elágazásában körülbelül 20 méteres magasságban találtam fészkelve. Ezt a fát „képesfának" nevezték a faluhelyi részen, mert a törzsén emberi arc-formájú forradás volt látható. Ezen a fán kb. 10 évig költöttek a hollók, s évenként általában 3 fiókát repítettek. A másik hollópár szintén egy évtizedig, 1945—1955-ig költött a Fekete-Körös melletti kb. 100 éves szlavóniásban. 1955-ben a hollópár mérgezés következtében elpusztult, a fa pedig egy erős viharban kidőlt. Utána évekig csak kóborló példányokat láttam. A harmadik költés a fenyeresi részen egy háromszögelési pont fölé épített kb. 35 méter magas állványon volt. Miután az állványt 1970 őszén lebontották, így ez a hollópár a marói erdőben költött, ahol fiókáit a fészek szélén megfigyeltem. A dolmányos varjú (Corvus cornix), ez a kártékony madár szerencsére csak elvétve, 1—2 párral van képviselve az erdőben. Miután a csendet szereti, s tekintve, hogy az erdőben állandóan fatermelési és felújítási munkák folynak, így ez nem kedvez fészkelési feltételeinek. A vetési varjú (Corvus frugileus) kisebb telepei a faluhelyi részen kb. 20 éve találhatók. Csóka (Coloeus monedula): alig egy-két pár található az erdőben, mert a korszerű erdőgazdálkodás nem nagyon tűri meg az odvas fákat, így ez a madár csak elvétve fordul elő néhány megmaradt öreg vadgesztenye- vagy fűzfában költve. A szarka (Pica pica): az állandó irtás ellenére számuk nem csökken, s mintegy 10—12 pár költ az erdőben. Közvetve azt vehetjük „jónéven" tőlük, hogy elhagyott fészkeikkel a vércséknek és baglyoknak fészkelési lehetőséget 325