Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)
Nagy Gyula: Utószó
den csínját-bínját télen fűtetlen szobában tanultam meg Szántay Istvántól. Módszeremhez tartozott, hogy néha-néha megjátszottam a tájékozatlant, a nehézkes felfogásút, s ezért az adatközlőm igyekezett aprólékosan, néha kézzel-lábbal magyarázni. Sebesen jegyeztem minden szót, ami az öreg száján kibuggyant. (Rendszerint ezek az első megfogalmazású szavak a leghitelesebbek, a legtalálóbbak.) Még most is előttem van, ahogyan a bütykös ujjaival a szoba földjének porába rajzolt, hogy jobban megértsem. De előkerült a pipadohány paklijának csomagolópapírja is, amelynek hátára rajzolgatott. Ha még így sem boldogultunk, akkor az eljárást szerszámmal mutatta be. Szerencsétlenségemre abban a télben az öregnek egy szál szalmája sem volt, s én állandóan téli kabátban, felhajtott gallérral üldögéltem naphosszat, s úgy jegyeztem. Érzékeny vesémet, illetve derekamat kisfiam ágyából kicsent paplannal csavartam körül. Nem csodálkozom, hogy kényes légcsövem hurutot kapott, amely életem végéig elkísér. Tavasszal a fűkaszálástól egészen a vontató rakásáig minden munkamozzanatban részt vettem. No persze nem dolgoztam halálra magamat. Amint dolgozva, beszélgetve 2—3 új ismeretre tettem szert, feljegyeztem, zsebemben mindig volt füzet és ceruza. Amikor a téli és tavaszi gyűjtésemet összeötvöztem, kivittem az öreghez. Bizony még sok helyen kijavította. Hasonló módon vizsgáltam a Pusztán a hagyományos gazdálkodás minden ágát. Visszaemlékezésem során most jut eszembe egy mozzanat, amelynek során még közelebb kerültem a parasztokhoz. Az 1950-es években a mezőgazdasági munkát vezényszóra végezték a Pusztán is. Aratás vége felé a Rossz-pusztáról hazafele igyekeztem. Űtbaejtettem Szántay Istvánt. Már messziről odakiáltottam a kaszálónak: „Az egész határt learattam, maga még mindig vágja?" „Nagy a baj!" — mondta. „Pont most voltak itt, s a leikömre kötötték, ha nem végzek, röggel elvisz a dzsipp!" Na ennek fele sem tréfa. Eldobtam a kerékpárt és munkát kértem. A nap még magasan járt s úgy gondoltam, hogy segítségemmel még minden rendbe jöhet. Mivel kaszálni nem tudtam, beállított ötösölni, vagyis a levágott és kévékben heverő gazt (gabonát) ötös csomóba kellett összehordanom. Egész délután ötösöltem, s közben jegyeztem is. Természetesen az ilyen apróságok nem kerülték el a pusztaiak figyelmét. Bizalom nélkül pedig jó munkát nem végezhettem. Minden tanya ajtaja nyitva áll előttem, csak egy helyen kopogtatok már hiába. Szántay Istvánt néhány évvel ezelőtt, a tél utolsó förgeteges napján temettük. A 79 éves ember hirtelen halt meg, napok múlva találtak az ágyára borultan. Csak véletlenül tudtam meg a temetése idejét. Hóförgetegben, szélviharban közelítettük meg a félig romba dőlt tanyát Gulyás Mihály barátommal. A Ficsér-dűlőn a tanya irányáig gépkocsin tettük meg az utat. A kövesúttól vagy egy kilómétert bukdácsoltunk árkon-bokron keresztül. A koszorút kabátunkkal letakartuk és magasra tartva vittük. Szaladtunk — már amennyire lehetett —, mert így is a tanyából kiinduló lőcsöskocsin fekvő koporsóra éppen csak le tudtuk tenni megemlékezésünk jelképét, a koszorút. Útközben bakancsom számtalanszor elmerült a vízben. A koporsó mögött 2—3 km-t ballagtunk a hóviharban, elázott bakancsban. A temetés után ázva-fázva kerültünk haza, de egyikünk sem lett beteg. Úgy érzem, ez a legkevesebb, amivel tartoztam legjobb munkatársamnak, adatközlőmnek. A több mint egy évtizedes gondos és lelkiismeretes gyűjtéssel mintegy 600 oldal terjedelmű forrásértékű anyag gyűlt össze és több mint 1000 fényképfelvétel született a Pusztán. A gyűjtés egyes részei az Ethnographiában, az Acta Ethnographicában, a Néprajzi Múzeumi Évkönyvekben jelentek meg. Sőt kutatásaim egy része a Zeitschrift für Ethnologie с. rangos nyugatnémet folyóiratban látott napvilágot. E cikk története is tanulságos: A takarásról és nyomtatásról készült tanulmányomat az Ethnographia csak vonakodva jelentette meg. Ugyanekkor az Acta Ethnographica szerkesztősége felkért arra, hogy egy tanulmányt írjak a fenti témáról, s készítsem el német fordítás számára. A munkát K. Kovács László annak rendje-módja szerint lektorálta, s közlését javasolta. Mint derült égből az istennyila, úgy csapott le az értesítés : tanulmányom nem jelenik meg az Actában. Munkámat az íróasztalom 37* 579
