Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Nagy Gyula: Utószó

Iában, sem a múzeumban nem vették észre, hogy a fél lábam máshol van. Akkor nem bántott, csak utólag keserű a szám — hogy tudományos pótlékban nem részesültem, pedig a környéken erre példa is volt. A pusztaföldvári postamester néhány cserépdarabot felszedett a határban, néhány néprajzi tárgyat gyűjtött, s tudományos pótlékban részesült. Ráadásul éppen tőlem kértek véleményt. Természetesen kedvező javaslatot adtam. A múzeum államosítása után, 1950 január 1-től főhivatású muzeológus lettem. Bármennyire érdekes is kultúrtörténeti szempontból a múzeum hőskorában végzett munkám, csak a néprajzi tevékenységemet igyekszem vázlatosan bemutatni. Az első időkben nem tudtam az egész napommal mit kezdeni, mert éveken keresztül hozzászoktam a csengetéshez. Az első hónapokban szinte naplopásnak tartottam a nappali néprajzi gyűjtést, azt hittem, hogy azt csak munkaidő után szabad végezni, s ezért — úgy mint azelőtt — esténként jártam gyűjteni. A parasztok dologidőben napnyugta után érkeztek haza és így gyűjtésem sokszor este 11 óra utánra is elnyúlt. Áldom Istenemet, hogy jó érzékkel először az orosházi földművelés vizsgálatába fogtam. De mást nem is tehettem, hiszen az 1960-as évekig Orosháza életére a földművelés volt a jellemző. Majd ennek befejezése után kutatásaim súlypontját a Vásárhelyi-pusztára tettem át. A véletlennek köszönhetem, hogy kivetődtem a Pusztára. Egyszer a múzeum takarítója újságolta, hogy az egyik rokona a Vásárhelyi-pusztán él, s ott lehet ám sok ilyen „kacatot" (néprajzi tárgyat) találni. Hamarosan ki is mentem, s ámulva láttam, hogy Orosházától alig 7—8 km-re egy egészen más világ tárult szemem elé. Számos olyan gazdasági eszközt láttam, munkamódot, eljárást tanulmányozhattam, amely máshol már fél évszázada eltűnt. Ezután már nem is tudtam elszakadni a Pusztától, s megismerkedtem a legjobb hagyományőrző emberekkel, családokkal. A felszerelésem a kehető legegyszerűbb volt. Sem nekem, sem a múzeumnak nem volt kerékpárja, azért eleinte gyalogosan jártam a Pusztát. Aktatáskám sem volt, egy vászontarisznya lődörgött a vállamon. (Abban az időben az aktatáskás emberek csak veszedelmet vittek a tanyára.) A lyukas bakancsomnak (amit még a világháborúban „faszoltam"), s vászontarisznyámnak köszönhető, hogy mindenütt barátságosan fogadtak, de én is igyekeztem emberséges ember lenni. Amikor megtudtam, hogy az egyedül élő Szántay István leesett a lábáról, s hosszú ideig a szomszédok hordták neki a kenyeret hogy el ne pusztuljon, mindig egy-egy kenyérrel állítottam be hozzá. Amint megtudta, hogy a kenyérért hajnali 4 órakor már sorban álltam, kibuggyant a könny a szeméből és még az aratásban is letette a kaszát, ha betettem a lábam a tanyájába. Csak egy esetben nem állt velem szóba — de ezt meg is mondta : amikor a rokonok fogata jött hozzá dolgozni. Ugyanis akkoriban nagy úr volt a fuvaros, annak kedvébe kellett járni. Csak egyszer történt meg, hogy akkor mentem gyűjteni, amikor Szántay István a fogatot várta. A fogat megérkezéséig nyugodtan dolgoztunk, de amint meglátta a két ló fülének a hegyét, megszűnt többé türelmes adatközlő lenni, ideges mozdulatokkal rakodott el mindent a fogat útjából. „A fogatnak mönni khöll!" Ehhez hasonló módon barátkoztam meg a többi parasztokkal is Hálás vagyok K. Kovács Lászlónak, aki beszélgetéseink során rávezetett a néprajzi látásmódra. Egyszer azzal a kérdéssel fordultam hozzá, adjon tanácsot, hogyan kell fogalmazni idegen nyelvű fordítás számára. Szemléletesen megmagyarázta: képzeljem magam egy olyan idegenvezető helyébe, akinek a kezében mikrofon van, s előtte egy csoport vadidegen ember, akik sem azt az eljárást, sem a művelet tárgyát nem ismerik, amiről beszélni akar. Ha a szóban bemutatott tárgyat, valamint a munkaeljárást tökéletesen el tudják képzelni — akkor azt írjam le. Be is vált. Amint hazamentem, hozzáfogtam a fogalmazáshoz. Az íróasztalom elé egy állófogast állítottam, s arra ráakasztottam a kucsmámat. Az volt a „vadember." Fogalmazás közben nemegyszer elakadtam, felnéztem a kucsmára, s észbekaptam; nem hagytam abba a fogalmazást, míg az teljesen világos nem lett. A Vásárhelyi-pusztán alakult ki gyűjtőtechnikám. A paraszti munkát legtöbbször kétszer vizsgáltam : télen „vakon," tavasszal és nyáron munka közben. A szénamunkának min578