Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Nagy Gyula: Utószó

UTÓSZÓ Az utolsó szó jogán még azt szeretném elmondani, hogyan született ez a könyv. Ott kezdem el, hogy miként lettem néprajzos. Az 1930-as években tanyai tanító voltam' az Orosháza—gyulai úti osztatlan állami népiskolában. A tanteremben egy régimódi fatüzelésű vaskályha állott, de kényszerűségből szénnel tüzeltem benne. Sehogy sem ment. A községi mérnök kérésemre, rimánkodásomra sem cserélte ki. A véletlen segítségemre sietett. A kályha egy belső alkatrésze a rostélyra zuhant. Nagy lelkinyugalommal jelentettem: „A kályha összeomlott!" Lóhalálban hoztak egy vadonatúj széntüzelésű vaskályhát. Miután ezt nem lehetett a régi kályha helyére állítani, egy szekrény nagyságú fülke ásított a kicserélt kályha helyén. Napokig nézegettem, hogy mit lehetne vele kezdeni. Rájöttem, ha egy üvegajtót teszek rá, egy takaros faliszekrényt nyerek. Igen ám, de mit tegyek bele? Világéletemben szerettem rajzolni, és szerettem a népművészetet. Elhatároztam, hogy tanítványaimmal népművészeti tárgyakat gyűjtetek, amelyeket a „magyarosra" kifestett faliszekrénybe helyezek el. A népművészeti tárgyak gyűjtésétől már csak egy lépés volt a néprajzi tárgyak gyűjtése, így született meg a mi iskolánk kis múzeuma. Bevallom őszintén, hogy nagy hatással voltak rám a Néptanítók Lapjában megjelent „Az én iskolám, az én váram" című cikkek is. A faliszekrény nemsokára megtelt. Azután valahogyan kezembe kerültek a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattárának kérdőívei, s néhányat kitöltöttem. Az adatokat tanítványaimtól, azok szüleitől, valamint a környék parasztjaitól gyűjtöttem. Olyan részletesen és gondosan feleltem a kérdésekre, hogy a Néprajzi Múzeum főigazgatója néhány Néprajzi Értesítővel ajándékozott meg, s amikor hívására felmentem Pestre, a múzeum osztályait, raktárait bemutatták nekem. Nos, így lettem néprajzos. Öt évet töltöttem a kedves tanyai iskolámban, s jó munkámért áthelyeztek a faluszéli Pesti úti iskolába. Itt már nemcsak tárgyakat, hanem népünk szellemi kincseit is gyűjtöttem. Az orosházi iskolák tanulóival összegyűjtettem községünkben a népi hiedelmeket és babonákat. Több ezer cédula gyűlt össze. Befejeztem a népi játékok gyűjtését, amit még a tanyán kezdtem meg. Itt ért a második világháború. Behívtak katonai szolgálatra. Távollétemben felhasználták a katonák a népi játékokat tartalmazó füzetemet olyan célra, amelyre újságpapír jobban megfelelt volna. Amikor 1945-ben a katonaságtól megszabadultam, a megmaradt 3—4 oldalt én dobtam a tűzbe. 1945-ben megalakult Orosházán a Múzeumi Bizottság. Azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a polgári iskola muzeális gyűjteményét — amelyet megboldogult kedves tanárom: Juhász Balázs tanítványaival együtt gyűjtött — Közgyűjteménnyé fejlessze. Ebben az időben Schwarcz János családi házát felajánlotta a múzeum otthonául. A Múzeumi Bizottság engem tisztelt meg azzal, hogy a régészeti, helytörténeti, néprajzi és világháborús anyagból álló iskolai gyűjteményt nyilvános jogú múzeummá fejlesszem. Sikerült is és múzeumunkat Városi Múzeum néven 1948 tavaszán meg is nyitottuk. 1946-tól 1950-ig két munkahelyen dolgoztam (de egy fizetést élveztem). Teljes heti óraszámban tanítottam a belterületi népiskolában s vezettem a múzeumot. Ráadásul másfél éven keresztül iskolafelügyelő is voltam. Arra azonban büszke vagyok, hogy sem az isko37 577