Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Életsorsok - Elek László: Rózsa Imre, a dalköltő

A bevezető szakasz akár tömör megfogalmazású próza is lehetne : Szeme könnyes, arca szomorú, Az ajka néma. : , Szive elszorul, lelkéből Fel-feltör néma zokogás ... Mikor oly nehéz a válás ... , Óh, drága édesanya! Költőivé a sejtetés teszi. Az a finom megoldás, amelyik a találó képelemek mögé odarejti a visszaemlékező költőt, aki a felejthetetlen pillanat hiteles rajzában fájdalmát és szeretetét is megvallja. Olyan egyszerűen, olyan tisztán, akár a népdalok. A refrénné váló „Óh, drága édesanya!" — felkiáltás ugyanis újfajta érzést és gondolatot is társít a leíráshoz. Benne a költő egyéni vallomása fogalmazódik meg, ugyanúgy, mint a „virágom, virágom" megszólítás is intim szerelmi vallomássá avatja a párválasztás tiszta dalát, a Tavaszi szél vizet áraszt-ot. Utána már csökken a költőiség ereje. Az ábrázolás, amely ügyesen összefogta itt még a szívszorongató pillanat külső és belső sajátos megnyilvánulási jegyeit, kötészetté nem oldott prózába csap át. Az ifjú tudatában mélyen megrögződött utolsó anyai szavak hitelességéhez természetesen nem fér semmi kétség. Elhisszük, úgy volt minden, ahogy Rózsa leírta. Mindez azonban még nem költészet. Az élet prózáját nyújtó, tudatosan hiteles dokumentáció mindenkor gyöngíti a lírai vers hevét. Jelen esetben is. Inkább megtöri, mint fokozza a hangulatot. Szerencsére záró tételként sikerült ellentétet alkalmaz Rózsa : a végső búcsút. Az állomásról „prüszkölve, dübörögve" induló gőzparipa és az utolsó ölelésre táruló anyai kar vizualitását s az utolsó anyai csók emlékét. Jól sikerült hangulati asszociáció ez. A képelemeket ugyanis azonos érzés köti-fogja össze. A prüszkölve, dübörögve induló mozdony amely messzire viszi és örökre elszakítja egymástól az egyetlen pillanat alatt egyszerre felnőtté öregedett gyermeket és az édesanyát, mintha csak kettőjük szívének viharát dübörögné. Egyformán tombol itt a dohogó, fájdalmasan sistergő, ijesztő fekete monstrum és a felzaklatott emberi szív. Szép ez a lezárás. Logikailag is egységbe fogja a verset, amelyben nincs bántó moralizálás, sem oktató didakticizmus. Azt láttatja ez, hogy Rózsa jól érezte, mi a költészet. Szép, mert nem érzeleg, nem érvel, hanem ábrázol. A világháború és a Tanácsköztársaság idejéről, magáról a 7 évig tartó cselédéletről — amint mondottuk is már — dalköltészete nem őriz élményeket. Munkakönyvéből tudjuk, hogy leghamarább 1922-ben mehetett Vásárhelyre, hogy kitanulja az asztalosságot. Élete sora ekkor kapott kedvezőbb fordulatot. Nemcsak a manuális munka szépsége ragadta meg itt, hanem a művelődés nagyobb lehetősége is. Tudatosan törekedett arra, hogy a szakma elismert munkásává váljék. Élvezte az alkotó tevékenység szépségeit. Gyönyörködni tudott a szépen megmunkált darabokban, kiváló iparos lett. Sokan őrzik ma is egy-egy pompás kivitelezésű munkadarabját Kardoskúton. Ekkor ismerte fel azt is, milyen sokat jelent a nagyobb tudás, a szerteágazó ismeretes buzgón

c olvasni kezdte a keze ügyébe kerülő képes folyóiratokat és irodalmi alkotásokat, mindent válogatás nélkül. Szinte falta a betűt. Örült, ha színes, eleven történetre, vagy egyegy kedves hangulatú versre akadt. Ezeken hosszasan elmélázott. Lelkes könyvbarát lett belőle. Mélyen átélte olvasmányait, s boldog volt, ha beszélhetett róluk. Azt mondják, hatásosan mesélt : tudott bánni a szóval és az érzelemmel. Az a zárkózottság, amely anyja halála után hatalmába kerítette, s amelyet a pusztai béresélet, az ömnagára utaltság még csak fokozott, lassan oldódni kezdett. Váratlanul több ifjú kereste a kapcsolatot vele, akikkel főként Vásárhelyen, a Visszhang utcai olvasókörben 555