Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)
A Puszta természetvédelmi területei - Sterbetz István: B) A kardoskúti Fehértó
való elterjedése a legérdekesebb. E faj Kardoskúton kívül még Hortobágyon él ennyire szélsőséges életkörülmények között, kőkemény szolonyec talajon. A madárvilág régmúltjáról érdekes ásatási leletek tanúskodnak. A Hatablaki-kápolna körül feltárt XI— XIII. századbeli Árpád kori település nyírfajdcsontokat szolgáltatott. A természetvédelmi területtel szomszédos, hajdani Maros-árterek neolith (Körös-kultúra) leletei búbos vöcsök, kisvöcsök, gödény, szürkegém, nagykócsag, nagylilik, tőkésréce, daru, szárcsa, ezüstsirály és varjú egykori előfordulását bizonyítják. E subfossilis faunalista kultúrtörténeti szempontból is érdekes, mert a felsorolt madarak kizárólag emberi településekről, szemétdombokról származnak. Napjaink madárfaunája mennyiségében és összetételében is rendkívül gazdag és változatos. Az omitológiai kutatás ez ideig 229 fajt mutatott ki, melyekből 89 fészkelő és 140 rendszeresen átvonuló, telelő, illetve alkalmi kóborlóként vagy ritkaságként fordult elő. Az itt előforduló 229 faj a hazai madárvilágot képviselő fajok hatvannyolc százaléka. A fészkelők jellemzői elsősorban nádas-vizes, valamint száraz természetes pusztákról, kisebb számban mezőgazdasági kultúrterületek életteréből ismeretesek. A szikes mocsarakban, víz széli vegetációban a kékcsőrű réce kivételével valamennyi Magyarországon költő vadkacsafaj honos. A sóspuszták vízjárásos költőhelyein a bíbic (Vanellus vanellus), goda (Limosa limosa), a szárazabb füvesekben túzok (Otis tarda), mezei pacsirta (Alauda arvensis). búbos pacsirta (Galerida eristata) jellemzik az élettér ökológiáját. Ugyanakkor azonban a jellemző fajok sorában kell említenünk néhány közép-európai ritkaságot is, mert ezek kis egyedszámuk ellenére a sziki tájnak sajátos színfoltjai. Az ő különleges környezetigényük mutat rá legnagyobb határozottsággal a Délkelet-Alföld szikeseinek szélsőséges viszonyaira s osztályozza ornitológus szemszögből az itt előforduló sós talajféleségek számos típusát. Legérdekesebb közöttük a szikipacsirta (Calandrella brachydaetyla), melynek magyarországi alfaja (C. b. hungaric a HORVÁTH) néhány párban évente költ. Ez az alfaj eddig világviszonylatban egyedül csak Hortobágyról került elő, ottani példány alapján készült rendszertani leírása. A gulipánnal (Recurvirostra avozetta) jelenleg Kardoskút szikes pusztája az egyetlen tiszántúli fészkelőhelye. Vele azonos élettérben fészkel a székilile (Charadrius alexandrinus), a tószéli pásztorok kedvelt „juhászkamadara". Alkalomszerű a kis örvöslile (Charadrius dubius) és a gólyatöcs (Himantopus himantopus) megtelepedése. A kulturtájban egyrészt szántóföldi növényzetben, másrészt emberi települések közelében találjuk a jellemző fészkelőket : fogoly (Perdix perdix). fácán (Phasianus colchicus), fürj (Cotumix coturnix), vadgerle (Streptopelia turtur), balkáni gerle (Streptopelia decaocto), kis őrgébics (Lanius minor) stb. A kardoskúti temetőben is költött egy Balkán felől terjeszkedő, ritka énekesmadár, a halvány géze (Hippolais paliida). A vonuló fajok nagy változatosságát és feltűnő tömegmozgalmait a szóban forgó terület különleges állatföldrajzi helyzete és a sajátos ökológiai viszonyai magyarázzák. A Skandinávia Északnyugat-Szibéria felől Európa déli tájaira, valamint Afrikába irányuló madárvonulásnak a Tisza-vonal egyik jelentős országútja. A folyó széles sávjában láncolatszerűén elhelyezkedő, természetes szikes puszták, szikestavak egyben nagy forgalmú madárgyülekező állomások is, tavasszal-ősszel sok ezres tömegmozgalmak színterei. A magyar szikesvizek környezeti sajátosságai, a partszéleken kínálkozó táplálkozási lehetőségek a táplálékfelvétel szempontjából nagyon sok rokon vonást mutatnak az európai tengerpartok és közép-ázsiai sóstavak viszonyaival. Ezzel magyarázható, hogy az előbbi két élettérre jellemző, ún. partimadarak (szélkiáltók, cankó-, lile-, szalonkafajok) kontinensünket átszelő vonulásuk során elsősorban a szikestavakon tartanak pihenőt. Északról érkező lúd- és récefajok változatos tömegei is egyik legjelentősebb magyarországi állomáshelyüket találják meg a Kardoskút—Fehértó adottságaiban. A vonuló fajok között külön említést érdemel a hazai néprajzban is sokoldalúan érdekelt, hatalmas madár, a daru (Grus grus). Ez a hajdan nálunk is költő, de a századforduló óta már csak Kelet-Magyar44
