Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: A gyermek és az iskola - Iskolábajárás a múlt század végén a pusztai zugiskolákban

beket otthon tartották, míg el nem vetettek. Ahogy tavaszodott, úgy fogyott a létszám. A nagyobbak tuskózni, lovat hajtani mentek. Ezekben a tanyai iskolákban a tanítás mindszenttől Szent Györgyig tartott. Egy napi tanítás külső rendje a következő volt: Nyolc órakor állt be az iskola. Akik messzebb laktak, sohasem érkeztek meg pontosan, de nem származott belőle baj. Tíz órakor szünetet tartottak, először a lányok mentek ki, amikor bejöttek, akkor mehettek csak ki a fiúk. Tizenkettőtől egy óráig ebédszünetet tartottak, három óra tájban mentek haza. Ahol négy óráig maradtak, ott délután is tartottak egy rövid kis szünetet. Amikor a tanító eleresztette őket, sohasem mulasztotta el figyelmeztetni, hogy az úton rendesen viselkedjenek, s otthon köszönjenek. Ha otthon elfelejtettek köszönni, a szülők mindjárt mondták: „Észt tanutátok az iskolába?" Az eleresztéskor diktumot kaptak a gyerekek, melyet otthon el kellett mondani. Ezzel ellenőrizték, hogy volt-e a gyerek iskolában. A diktumok rövid közmondások voltak, hogy a kisebbek is meg tudják tartani, míg hazaérnek. Mondják, hogy annak idején egy kisiskolás sírva keresgélt valamit hazafelé menet az útparton. Egy arrajáró kérdezte: „Mi bajod, miért sírsz?" „Evesztëttem a diktumot!" — zokogta. Ugyanis, hogy el ne felejtsék, egy kis cédulára felírták. A kislány azért sírt, mert félt, hogy otthon kikap. Az iskolások házilag készített tarisznyába hordták a kevéske iskolai felszerelésüket. Az akasztóját „magából" (saját anyagából) készítették és a tarisznyát a nyakukba akasztották. A lehajtós teteje egy gombra járt. A tarisznyába került a palatábla, a kerektoktartó, valamint a könyvek: ábécé-, olvasó- és földrajzkönyv, és esetleg énekeskönyv. A fiúk bodzafapuskát vagy krumplipuskát is hordtak az iskolába, amelyet a tanító igencsak elvett, ha észrevette. Ha az iskola a szomszédban volt, akkor télen, mire menni kellett az iskolába, elhányták a havat. Ha javítás alatt volt a lábbeli, akkor fölkapták és átvitték a tanulót. A messzebb lakók télen nagy hóban, ősszel-tavasszal szárhegyig érő sárban bandukoltak az iskolába. Kesztyűnek se híre, se hamva nem volt : induláskor meleg sült krumplit tettek a zsebbe, s azt markolgatták. Nagy hóban a messzebb lakó gyerekek szánkón mentek az iskolába, az egyik legmesszebb lakó szülő szánkója összeszedte az útjába esőket. Az énekeskönyvből reggeli éneket énekeltek, imádkoztak és kezdődött a tanítás. Miután az iskolába az első osztálytól kezdve a hatodik osztályig jártak a tanulók, a tanító közvetlenül csak egy osztállyal foglalkozott, a többieknek különféle leckét adott. Jó időben egy-két csoportot kicsapott a gyöpre, s egy-egy hatodikost állított melléjük. A gyöpön körbe ülve biflázták a leckét. Amikor bekerültek, a tanító kikérdezte őket. Minden osztályban palatáblát használtak, amelynek az egyik fele liniás (vonalas), a másik kockás, vagy sima volt. A bükfa-rámájára egy rongyot kötöttek. Griflivel írtak rá : annak idején egy krajcárért kettőt kaptak. Bugylibicskával hegyezték ki. Ha jó bicskát vettek, hamar elvesztették, a bugyiival győzték, mert az olcsó volt. Ha a tábla betelt, ráköptek, s a ronggyal letörölték. Érdekes, hogy a palatábla milyen nehezen kopott ki az iskolából. Az első világháború után minden falusi iskolában általános volt a palatábla használata. Legtovább élt a tanyai iskolákban. E könyv szerzőjének tanítványai — az Orosháza—gyulai úti tanyai iskolában — az 1930-as években még használták. Igaz, füzeteket is használtak már mellette. A közvetlenül nem foglalkoztatott csoportok szerették a palatáblát használni. Azonban már általában nedves szivacs fityegett a táblán, s így használata valamelyest higiénikusabb lett. Az emlékezet már bizonytalan, hogy olvasni a nagytáblára írt betűkről, vagy ábécés könyvből tanultak-e. „Voltak tanyai iskolák Békés megyében, ahol az olvasást az ún. sulykolókról tanították. Ez nyéllel ellátott, körülbelül 10 cm széles és 20 cm hosszú deszkalap volt, melyre a tanító otthoni feladatul felírta az olvasandó betűt, vagy korommal vagy krétával, 426