Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: Együtt élünk - Őrlés, darálás a szélmalmokban

az idő nem volt kedvező, megvárták a jobb időt. Ha a városba mentek őrletni, akkor sem vittek magukkal elemózsiát. Az italosoknak fontosabb volt az ital, mint az étel. Ha sok volt a disznó, akkor sűrűn daráitattak. Az egyiket vitték, a másikat hozták. A sajátot kapták vissza. Ha sürgős volt a dara, megvárták. Ha olyan volt a szél, a búzát is megvárták. Az őrletés a gazda dolga volt. Ha a Pusztán őröltek, nem vittek segítséget, sok esetben gyereket sem vittek, mert az láb alatt volt. Ha azonban a városban őrlettek, akkor rendszerint magukkal vitték. „A béres dolgozzon, az aptya Istenit!" — tartották egyesek. A városban pedig a gazda el sem kerülte a kocsmát. Az öreg Hódy leginkább Komlósra ment őrletni, mert ott jó pálinkát lehetett inni. Nem jött ki józanul sohasem. Egyszer megesett, hogy két lóval ment be s eggyel jött vissza. A másik lova leszakította a hámfát s úgy ment a befogott mellett. Egyes helyeken régebben korán befogták a gyereket az őrletésre. Fejes Márton már 14 éves korában önállóan járt a fogattal őrletni, noha a zsákot még nem bírta leadni. Édesapja a zsebébe csúsztatta a laposüveget : „Nesze, oszt add oda a molnárnak, majd leveszik és fölteszik a zsákot!" Ha Fejesek őrletni vagy daráltatni mentek, a pálinkásüveg nem maradt ki a zsebből sohasem. Amikor a malomba értek, így szólt a köszöntés : „Pálinkás jó reggelt! Na fölébrettek a lisztesök!" Az volt az első, hogy meghúzták az üveget, utána rátömtek a pipára, csak aztán kászolódtak a zsákok leszedésére. A molnárok már tudták, hogy kinél lapul a zsebben az üveg. A tanyás embereknek nem volt igájuk s a közelben lakók vállra kapták a kis daráltatni valót és vállon vitték a malomba. Nem kellett a lóra vigyázni s míg a dara készen lett, a közeli körben biliárdoztak. A Sóstó-parti szélmalmot vizes esztendőben nem lehetett kocsival megközelíteni. Csapásokon, mezsgyéken jártak. Széles, gyöpös mezsgyék voltak és télvíz idején azon közlekedtek. A legutolsó vizes esztendőkben — az 1940-es években — a Sóstó annyira megduzzadt, hogy másfél-két méternyi víz volt benne s a dűlőkön nem lehetett járni. A Sóstót keresztülszelő dűlők víz alatt voltak. A szélmalmot a nyugati oldalról csak tutaj vagy ladik segítségével közelítették meg. Ugyanis a Sóstón keresztül .kellett jutnia annak, aki a tó keleti partján lévő szélmalomban őrletni vagy daráltatni akart. Legtöbben tutajjal vitték át a daráltatni valót. A tutaj a szélmalommal szemben lévő Ambrus-féle tanyában kötött ki. A tó partján lakók készítették, de a molnár is segített. Négy bolondkocsi (vontatókocsi) nagyrúdjára két szánkótalpat kötöttek és rudasfával tolták. A két parton egy-egy karó volt, melyre lánccal kötötték a tutajt. A daráltatni valót az Ambrus-féle tanyáig vitték. A tutaj 2—3 zsákot és egy személyt bírt el. A tutajt a rúddal hajtották. A túlsó parton mindig volt, aki kihúzta, ha más nem, a molnár. A zsákokat a vállra kapták és vitték a malomba. Ha a túlsó parton volt a tutaj, akkor átkiabáták. Legtöbbször a molnár ment át az őrleményért. Mindig volt vállalkozó, aki átvitte a tutajt, mert szerettek tutajozni. Suttyó legénykék és lányok is tutajoztak. A lányok sikongattak, mert a legények a tutaj egyik sarkára álltak és billegtették. A sekélyebb vízben néha fel is fordították és megfürdették a lányokat. A fiatalok kacsajgása (pitvarolása, udvarlása) akkor történt, amikor szabad volt a tutaj. A tutajon nemcsak a daráitatókat vitték át, hanem a közlekedést is az bonyolította le. A gyalogosok is tutajjal mentek át a Sóstón, mert másképpen 1—2 km-t kellett gyalogolni. Aki nem félt rajta, csendes időben maga is át mehetett vele. De ha szelesebb idő volt, elég volt két személynek is átmenni. Az egyik tartotta rúddal az irányt (elébe szúrt mindig a hullámnak), a másik pedig egy rúddal tolta a tutajt. Nagy szélben himbálódott a tutaj, s akkor megkínlódtak vele. Ha előre megbeszélték, akkor még este is átmentek vele. Bandázni is azon jártak. A túlsó parton lámpával integettek, mutatták az irányt. Széles volt akkor a tó. Egyszer estefele Makai István és Makai Jusztika a malom mellől indultak el, s a kissé távolabb fekvő Pap Lukács-féle tanyánál kötöttek ki. A zivatar sodorta el őket. A tutajt másnap vitték vissza. A gazdák korán indultak a malomba, mert akkor hamarabb rájuk került a sor. A napföljött megmutatta, hogy mit akar az idő. A régi ember meglátta, hogy milyen szél vár374