Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: Együtt élünk - Őrlés, darálás a szélmalmokban

ható. На érezte, hogy a szél megfelelő, akkor őrletett. Általában minden szélmalom parton állt. A kocsival az ajtóhoz álltak. Minden szélmalomnak két ajtaja volt. A vitorlajárástól függött, hogy melyikhez lehetett állni. A gazda leeresztette a zsákokat, a molnár tolókocsival betolta a malomba. A kocsival aztán félreálltak. A fa „aggatott a malomnak", ezért nem is volt körülötte. A Pusztaközponti-malom melletti orvoslakás is „aggatott", ha arról jött a szél. Ilyenkor, ha leért a vitorla, akkor sántított. Lent nem tudott a szél belekapaszkodni. Amikor a zsákokat a kocsiról leadták, mázsával bemérték, majd a molnár sorrendben a többi zsákhoz tolta, s amikor rákerült a sor, a garatba öntötte. A molnár egyedül volt. A zsákot kötéllel felhúzta az emeletre s ott a zsák, illetve a kötél megakadt. A molnár felment és felöntötte a garatra. Ha nem akarta, hogy a fölhúzó visszamenjen, ismét megrántotta a kötelet, akkor kiakadt. Közben ment a daráskő is, arra is figyelni kellett. A darálásnál mindig a kövön volt a molnár szeme, ha szükség volt, szorította vagy tágította. De a búzára is figyelt, nehogy összepergájja, nehogy megcsapja a melegség a lisztet. A két kő folyton kajlog, folyton forog és bemelegszik. Az egyik pillanatban erről pöszögött a szél, de időközben fiánkéból jött (megfordult) s a molnárnak tudni kellett, hogy mit kell csinálni. Ilyenkor levásznaltak, vagyis fölcsavarták mind a négy vitorlát és a malom tetejét megfordították. A tetőről lecsüngő forgatórúdra erősített láncot csigával föltekerték a malom körül földbe ásott erős oszlopokra. Nehéz volt és ha akadt segítség, akkor segítettek. Ha erősödött a szél, akkor a vásznakat fölcsavarták. Ilyenkor a szél a csupasz vitorlákba kapaszkodott. Néha két vitorlán fönt maradt a vászon. Egy vitorlán nem maradhatott, mert akkor kapkodott. A vitorlát hosszában csavarta a molnár. Földön állva alul föloldozta a vitorlavásznat s két tenyere között felsodorta, ameddig lehetett. Ez gyorsan ment. Amint az első vitorlát felsodorta, mögeresztötte a malmot (elindította), s amikor a felsodort vitorla párja leért, akkor ráeresztette a fogókerekeket s nem ment a malom egy tapodtat sem. Ha mind a négy vitorlát felsodorta, akkor bevásznalt. Ha gyengült a szél, akkor kettőn vagy mind a négyen kivásznalt, kieresztette a vásznakat. Nagyon érteni kellett a vitorlák kezeléséhez. A gyenge molnár elszalajtotta a vitorlát s az összevissza tört. A viharban résen kellett lenni : a vásznakat fel kellett sodorni és a malmot a viharnak fordítani. Még így is megesett, hogy a vitorlát a vihar lesodorta. A molnár szemének nemcsak a kövön, de a vitorlákon is rajta kellett lenni. A molnár úgy nyert jó lisztet, ha nem szorította a követ, ha nem melegítette be. Ha a kő bemelegedett, a liszt megbarnult. A követ mindig szabályozni kellett, de éppen azért volt jobb a szélmalom lisztje, mint a gőzmalomé. A molnár a daránál sem melegítette be a köveket, illetve a darát. Néha még így is öklömnyi darabokból állt össze, mert összeülepedett. A molnár ezeket kidobta, a kutyája ettől hízott meg. Ahogy folyt a dara, a kezével nézegette, nem kásás-e. Ha kásás volt, akkor szorított. Ha megint összeállt, akkor tágított. Vigyázni kellett, hogy a perselyben állandóan legyen zsír, mert különben kitüzesedett és gyújtott, így égett le a pusztaközponti malom. Az őrlemény ládába folyt s onnan kanállal mérték a zsákba. A bekötött zsák madzagjára cédulát kötöttek, a zsákok a malomban sorakoztak, onnan vitték el. Amíg a gabona lefolyt, addig az őrletők várakoztak. Várakozás közben a Puszta különböző részeiből összeverődött őrletők kicserélték az újságaikat. Nem politizáltak, hanem legtöbbször, legtöbben az adót szidták. A várakozók „hun kint, hun bent" várakoztak. A molnárnak a pusztaközponti malomba sokszor vittek át a közeli kocsmából lapos üvegben égy kis pálinkát s olyankor az öreg Papi Sándornak jobb kedve kerekedett. Azonban nem tréfálkoztak a molnárral, nem háborgatták munka közben. Sokszor hiába is beszéltek hozzá, az csak az ő dolgára figyelt. A szélmalmokban készült dara nem volt olyan éles. A kő tompára, puhára nyomta a darát és az nem sértette meg a jószág száját. Fejes Márton legtöbbször a pusztaközponti szélmalmot kereste fel, mert annak közelében kocsma is volt. Nagy területe volt a malomnak és az őrleményre mindig várni kellett. 375