Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: Nem minden nap - Tilalmas dolgok - 1. Hogyan jutottak a parasztok szűzdohányhoz?

nem látszott meg, a lovon pedig nagyon csúnya a kövér hurka. A csikósoknak azért is könynyebb az ostora, mert vágtába is használni kellett. A leégett, rossz legelőknél előfordult, hogy egy-egy ló elmaradt, akkor két csikós közrekapta, s ostorhögyre vette őket. Vagy az egyik, vagy a másik eltalálta. így szoktatták le az elmaradásról. Sülé Bálint úgy tudja, hogy a csikós mindig oldalt, előre nyeste a lovakat és maga előtt, de egy kicsit oldalt durrogtatott. Amikor a csikós lépett, mindig forgott a karikása, s amikor fordította, mindig pattogott. Ezzel szemben a kanász megpörgette a feje felett és ritkábban, de nagyobbat durrantott. Ha a csikós lóháton volt, a pattogás a vágta üteméhez igazodott : alulról fölfele forgatta az ostort és mindig, amikor leült, akkor pattogott. Ügetésben viszont felhúzta és lecsapott vele és akkor nagyokat durrant. Ha két kézre dolgozott a csikós a ló hátán, akkor sokkal többet tudott pattogtatni. Sülé Bálintnak könnyebb a ló hátán pattogtatni, mert úgy szokta meg. A csikósok általában két kézre durrogtattak, mindig váltották a kezüket az ostoron. A földön könnyebb két kézre dolgozni, mint a lovon. Gombkötő József is legtöbbször oldalt suhintott, mert úgy könnyebb, így nem érte az ostor hegye a saját lovát. Megvadulna a csikósió, ha a karikás őt érné. A ló feje felett nagyon vigyázva durrogtattak. Menyhárt István közlése szerint régen, az árpádhalmi ménesgazdaságban a leendő csikósokat egy falóra ülve tanították karikást használni. A fából készült lovat bekrétázták és az elárulta, ha az ostor hegye a „ló" hátán csattant. Akik így tanulták a karikás használatát, azok hosszabb karikást is használhattak. A csikós addig nem ülhetett lóra, míg meg nem tanulta az ostor forgatását. A csikós nem vált meg az ostorától. Mindig volt tartalék ostora. Sülé Bálintnak 4 ostora volt, de Plenter Bélának is mindig volt egy-két tartaléka. Az ostort is érhette baj: a csapó szakadozott, ilyenkor másikat tettek bele. A csikó összerágta : a sós bőrt szereti a csikó. A ló is ráléphetett, s akkor eltört a nyele stb. Ha a jó ostorból kikopott a sudár és a tartalék sudarat nem tudta hirtelen kioldani, akkor a tartalék ostort kapta fel, de a karja csakhamar észrevette, hogy nem a megszokott ostor van a kezében. A karikást is ápolták: időnként vagy olajjal, vagy birkafaggyúval bekenték. A ló szőrétől és az ember ruhájától kifényesedett. Ha az izzadt ló gőze átjárta, tartósabb lett. Ezért az izzadt ló hátára terítették a karikást, s az felitta az izzadságot. Tilalmas dolgok 1. Hogyan jutottak a parasztok szűzdohányhoz? A pusztai ember a századforduló körül csak szűzdohányt pipált. Minden tanyában volt kézi dohányvágó. Ősszel beszerezték az egész évre való dohányt. 8—10 kg már két kisebb dohányost is kielégített. Amikor a termelők szedték a dohányleveleket és szállították a pajtába, akkor lehetett venni. A Pusztához közel fekvő Csanádapácán a parasztok, Pusztaszőlősön az uraság termelte. A szőlősi feketeföldön erős dohány, míg az apácai homokos földön gyengébb dohány termett. A szűzdohányt a csempészek vitték a Pusztára, de a Pusztáról is mentek dohányért, rendszerint a tanyás emberek. Ismerős termelőtől vettek kb. 30 kilogrammnyit. Jó nagy zsákba tették, amit hátizsáknak készítettek el. Nyáron, míg a dohánytermelők nem csomóztak, addig csak kötelesdohányt vehettek. Madzagra fűzték, fel, s a pajtában szárították. Abból adtak el (noha nem volt szabad), mert még nem volt fölmérve. A fináncok fölolvasták, hogy a pajtában hány kötéllel van, de a parasztok tudták azt, hogyan kell azt úgy feladni, hogy eladni is lehessen belőle. Később, ősszel a dohánytermelők minőség szerint csomózták a dohányleveleket. A babosra száradt volt a jó. A csomózás hetekig eltartott, ez idő alatt szerezték be a csempészek a dohányt. Ekkor már kilóra vették. Csomózáskor sohasem tudták, hogy a fináncok mikor 310