Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Koczka Pál–Nagy Gyula: A család munkája - IV. Az öregek beköltözése a városba - V. Haszonélvezet

cseléd, kanász már nagyon ritkán volt. Ha a lány vitte a vöt, akkor még inkább az öreg gazda kezében maradt a vezetés. Ritkán került csak arra sor, hogy a vő átvehette a gazdaság vezetését: legfeljebb csak hosszantartó betegség esetén. A jól dolgozó vőt egyenrangú családtagként kezelték. Mindenhogyan volt valami igazság az alábbi szólásmondásban : „A vőm nem fiam, a menyem nem lányom!" IV. Az öregek beköltözése a városba Legtöbbször a szülők vagy örököltek, vagy vásároltak a városban házat s bementek lakni, és a nős fiú maradt a tanyában. Ha tanyásbirtokot örököltek vagy vásároltak, akkor a nős fiú átment oda. A városba költözött szülők felhagytak a gazdálkodással, s az apa rendszerint feléből, ritkábban haszonbérbe adta ki a földjét a saját fiának. Később átadta neki és élvezetet kapott. Ritkán előfordult, hogy a gazdálkodással felhagyó szülők a tanyában maradtak, mert a városban nem volt házuk. Ebben az esetben a föld feles, ritkábban haszonbéres volt. Ilyen esetben az öreg gazda a munkával már nem sokat törődött, amikor azonban kedve tartotta, a könnyebb dolgokban segített, úgyszintén a nagymama is. Ők már kényelmesebb életmódot folytathattak. Ők is korán keltek, mert részben vérükké vált, részben nem is tudtak már sokat aludni. A jószággondozásban az idős gazda egyáltalán nem vett részt, mert az csak súrlódásra vezetett volna. Azonban, amikor a fiataloknak sürgős dolguk volt, vagy a tanyából elmentek, akkor az öreg gazda etette meg az állatokat. Miután a fiatalok egész nap el voltak foglalva, a kisebb gyerekek nevelése nagyrészt a nagymamára hárult, ő keltette fel az iskolásokat, s ő látta őket el minden szükségessel sokszor jobban szerették az unokájukat, mint a saját gyereküket. Az öregek messzire nemigen mentek a tanyából, legfeljebb a szomszédokhoz. Inkább hozzájuk jöttek a rokonok és ismerősök. Ha nem is dolgoztak már, de nagyon igaz volt a Pusztán is ismeretes közmondás : „jó az öreg a háznál, ha mindjárt lakatnak is használják!". Ha a fiatalok elmentek, jó tanyások (tanyaőrzők) voltak. Ha az öreg gazda egészséges volt és nem szakított teljesen a paraszti élettel — amikor a városba költözött —, akkor egy tehenet tartott s azon kívül még néhány disznót, s ezek takarmányozására kötelezte a fiatalokat. Csépléskor és sürgős munka esetén a szülők kimentek a tanyára segíteni, kocsival jöttek értük. Ha a lovakat nem lehetett kivonni a munkából, a tanyára — ha az nem volt nagyon messze — az öregek gyalog is kiballagtak. Útközben nézelődtek, hogy milyenek a terméskilátások. V. Haszonélvezet A legtöbb gazda, amikor kiöregedett és felhagyott a gazdálkodással, szétosztotta földjét a családtagjai között s magának haszonélvezetet kötött ki. A beadott élvazetët a vásárhelyiek kommenciónak mondták: „Viszöm a komenciót idösatyámnak Vásárhelyre!" Az orosháziak a haszonélvezetet ilvezetnek, ritkábban járadék hívták. A Csárpateleki-dűlőben lakó Pál József 1934-ben vagy 1935-ben, 70 éves korában adta át földjét négy fiának és a legfiatalabb, nőtlen fiával maradt az öreg tanyában, s a kielégített fiai oda hordták a haszonélvezetet — emlékszik vissza Pál Flórián. Általában előny volt az öregekkel maradni — annak ellenére, hogy szükség esetén az öregeket ápolni kellett — mert a beadott terményeket nem tudták mind fölélni. Ha a gazda az élete végén bement a városba, 190