Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Koczka Pál–Nagy Gyula: A család munkája - II. Munkamegosztás a többtagú családban - 4. A munka kukoricatöréskor

lányt ritkán lehetett látni a gép körül, mert sok dolguk volt odabent. A béres, kanász azért ért rá a bámészkodásra, mert a lábasjószágok etetése reggel, délben és este történt, míg a különféle aprójószág etetése folyamatos volt. Amikor elment a gép, a család apraja-nagyja föltakarította a takarmány körül a szérűt. Megkönnyebbülve feküdtek le, különösen ha az eredmény is jó volt. Ha nagyszülő volt a segítség, akkor sokszor pár napig kint maradt a tanyán. A kapálástól a cséplés befejeztéig kétszer-háromszor lucernát is vágtak, ritkábban gyöpöt kaszáltak. A kaszálás és a „fordítás" egy-egy teljes napot elvett. Ezeken a napokon a fentieken kívül az emberek csak a jószágot látták el. Asszony esetleg a fordításban és a gyűjtésben vett részt. Cséplés után „se fekhettek a hasukra", mert a trágyát hordták és a tarlót ugarolták kukoricatörés előtt. A trágyahordást a béres végezte, a gazda az ugarolást szívesebben csinálta. 4. A munka kukoricatöréskor A család munkaszervezése töréskor nagyjából ugyanolyan volt, mint a kapálásé vagy az aratásé. Mindenkit bevontak a munkába, a gazdaasszony is jobban tudott segíteni az embereknek, mert az aprójószág etetése már nem vett el annyi időt, megnőttek, a tanya körül elkódorogtak, és nem kellett olyan gondosan etetni. A gazdaasszony reggel csak akkor ment ki tömi, amikor a tejet elrendezte, és a reggelit elkészítette. Csak a törésben vett részt, a szárvágásban ritkábban, s a kévekötésben pedig sohasem. 11 óra tájban bement ebédet főzni, s egy-kettőre megfőzte az ebédet. Miután hűvösebb idők jártak, nem kellett már „delelni", ebéd után nyomban visszamentek. Ebéd után már ritkán törtek, hanem vágták a szart és a letört csöveket hordták be. Vacsora után a fosztás, másnap reggel pedig a levágott szár kötése volt soron. Az első világháborúig „tollasán" törték a kukoricát. A századfordulóig az orosháziak a nyakukba akasztott zsákokba szedték. Olyan hosszú sort fogtak, hogy a zsák megteljen. A sor végén a zsákot kiborították és visszafordultak, tehát nem szedték végig a sorokat, hanem élőnként. Később tisztán szedték a kukoricát, különösen a második világháború után. A családtagokon kívül a béres, kanász is törte a kukoricát. Ez már nem volt olyan sürgős munka, mint az aratás, s ezért a férfiak a jószág etetését is ellátták. A szárvágáskor viszont a jószágot a bentiek etették-itatták legfeljebb a gazda maradt bent, a többiek vágták a szart, mert azt csak harmattal lehetett végezni. Amit nappal letörtek, azt a következő nap hajnalán levágták. Rendszerint a törést délután 4 órakor abbahagyták, és a letört kukoricaszárt kocsival a tanyába hordták. így a törés és a szárvágás együtt haladt, viszont amit hajnalban levágtak, azt másnap hajnalban kötötték be. Ilyenkor hamarabb abbahagyták a szárvágást, s bekötötték az előző nap levágott szart, amely a harmaton jól megpuhult, ezért a leveléből könnyen lehetett kötelet készíteni. Az első világháború után divatba jött az előre elkészített kötél: kenderből, gyékényből vagy fűzfavesszőből. Az ilyen kötéllel való kötést nem akadályozta a száraz hajnal sem, ezért egészen harmatleestéig vághatták a szart, utána nyomban köthettek, s így sokkal gyorsabban haladt a munka. Amit aznap letörtek, azt be is hordták. Az iskolás gyerekek a kukoricatörésben nem vettek részt. Naplementéig törték a kukoricát, de ha harmat volt, a szart este is vághatták, különösen, ha holdvilág volt. Ha az asszony is törte a kukoricát, naplementekor feltétlenül bement és a kanásszal, valamint a libapásztorral a jószágot rendbe tette. A vacsorakészítés ekkor sem okozott gondot, mert az kenyérből, szalonnából és tejből állt. Akkor mentek be vacsorázni, amikor már nem láttak dolgozni. A tanyában először segítettek a jószágot rendbe tenni: megetetettek, majd vacsora után 185