Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: A kétféle népesség

értelmesek is voltak, a lányok még inkább, mint a fiúk. S volt egy tulajdonságuk, amely az együtthaladást, néha az együttszáguldást lehetővé tette: erős szimat a műveltség dolgai iránt, mely ha megfelelő táplálékot kapott, zúgolódás nélkül vitte őket a tananyagon meszsze túlra is. A magyar történelemnél szívesebben hallgatták az újkor- és művelődéstörténetet. Szókratész védőbeszéde jobban érdekelte őket, mint a kötelező olvasmányok, s a kilátó ablakokon, melyeket a tudománytörténetként tanított vegytan és biológia nyújtott, szívesen néztek ki tanárukkal együtt. Az életben, egyetemen, amennyire követni tudtam, szinte valamennyien megálltak a helyüket, bár volt bennük valami romlékonyság: a környezetváltozás nagyobb veszélyt jelentett rájuk, mint „középosztályú" társaikra, akiknek pedig már akkoriban nehezebbé alakult a sorsuk. E tulajdonságok, melyekben úgy hiszem, az egész vásárhelyi nép tulajdonságai öltöttek diáki formát, ugyanazok voltak — főként a fel-fellobbanó renyheség s a sznobizmus egy vásárhelyi neme —, melyet értelmiségi barátaimban is megfigyeltem, s amely a város levegejében elosztva, az idevetődő idegent, ha van érzéke rá, úgy megejtette, hogy el sem tudott menni többet, vagy ha elment, mint a meleg iszapból kiemelt, egy életen át. Pedig ebben a melegben legalább annyi közöny volt, mint érdeklődés."

2 Féja Géza pedig így ábrázolja az orosházi mentalitást: „Ha a jellemző orosházi arcot keresem, hozzá kell térnem »a mezítlábas« Kovácshoz. Az egyéni sors nála az egész közösséget tükrözi, azt vitte véghez a maga életének határán belül, amit a közösség történelmileg megvalósított. Apja még napszámos volt, az orosházi történelmi zsellérség névtelen katonája. Ő maga szabóságot tanult, tehát eleinte a parasztság polgárosodó szándéka gyúlt ki benne, illetve inkább az apjában, aki erre a pályára késztette. Tizennyolc éves korában »önkormányzó« lett, de semmije sem volt. »Jószágpártoló« ember volt azonban már akkor is, s addig tett garast garasra, míg egy tehenet vásárolt. így kezdte. A tehén megborjadzott, a borjú s az eladott tej árából vette a másodikat. Azóta több, mint egy fél évszázad telt el, s a díszoklevelek egész serege került a falára. Irma nevű tehene évi 4260 liter tejet adott. Leghíresebb bikatenyésztő egész Dél-Tiszántúl. Istállóiban cementpadlót, cementvályút, vízvezetéket és villanyt találunk. Nyitott és fedett kifutók az udvaron, szintén cementvályúval és vil.lannyal. Egész gazdasági udvarát kitégláztatta. Minden állatvásárra feljött Pestre, s nyerte az okleveleket, de közben naponta maga fejte a felhozott teheneket, s árulta a tejet. 130 magyarholdnyi birtokot ragasztott össze a lassankánt vásárolt »paskumokból« (10 000 négyszögöles darabok), amikor kész volt a »birodalom« már csaknem a nyolcvanadik évét taposta. Akkor is »mezítlábasnak« hívták, mert legénykorában nagyon fényűzésszámba ment nála a lábbeli. A nyolcvanéves »kán«, aki olyan szívesen dolgozott és hódított, mint keleti ősei, »rezidenciát« építtetett, modern villát, s beköltözött. Családját azonban (felesége már rég meghalt, gyerekei felnőttek), nem hozta magával. De az öreg a villa szép, világos szobáiban üldögélt paraszti ruhában, de bőr karosszékben. Itt beszélgettünk végig egy délelőtött. „Borzasztó, hogy én mit keresztül tudtam vinni" — ez volt az állandó refrén. S az állatokról beszélt folyton, egészen megható szeretettel. „Az állatokat megilleti annyi, mint az embert". Orosháza véleményét fejezte ki az öreg, az állatokkal való bánásmód itten meglepő embetriességet árul el, nagyobbat, mint például a munkásság iránti érzület. Nem győztem figyelni az öreg szemét : egyik jobbra néz, a másik balra, látszik, hogy minden lehetőséget célba vett életében, s amit célba vett, arra győzelmesen csapott le szívós ereje. A fiára panaszkodott, akire sokat költött, más vidékre, idegen szóra küldötte, de nem látta áldozatkészségének semmi eredményét sem. Már gyönge volt, gyomorbaj kínozta. Vigasztaltam, hogy bizonyára valami könnyűtermészetű gyomorrontás, ő azonban hidegen és nyugodtan legyintett: „Dehogy, végelgyengülés ez, kérem." Megdöbbentett a lelkiereje. A következő évben már vissza is tért „földanyánkhoz". Nem sokkal halála előtt írtam róla 2 A hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium Évkönyve, Hódmezővásárhely, 1970. Németh László; Hódmezővásárhely 39—40. 11* 163