Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Ember, munka, tulajdon - Nagy Gyula: A pásztorélet emlékei - I. Rideg pásztorkodás

teres szarvval) megszopta az anyját s volt rá eset, hogy meg is ugorta. A másfél éves bikaborjú úgy folyatta fel a tehenet, hogy „no". Ha a bika alacsony volt, a tehenet egy gödörbe, vagy a bikát egy trágyacsomóra állították s úgy hágott. Az öregatyák értettek a magyar marha nyelvén, tudtak vele bánni, mert köztük nőttek fel. Régen a lovak alacsonyabb termetűek voltak. A gerincükön más színű csík helyezkedett el. Szelídebbek voltak, mint a mostani gamák. Az igazi jó ló után pöndörödött a gaz az ágyasban nyomtatáskor. Könnyen ment, rúgta a gazt. A nagy lovak tepickéltek az ágyáson. Addig ez a kisebb testű lófajta élt a Pusztán, míg a Nóniuszt el nem terjesztették. A magyar gulya télen az akolban és a karámban tartózkodott. Az anya-, növendékés a tinógulyának külön karám épült. A karámot supának hívták. A karám 10—15 m széles, 40 m hosszú, téglafalú, cseréptetejű, nyitott elejű épület, előtte jókora akollal. Az akol kerítése akácoszlopokból s azokra erősített A—5 korlátfából állt, két széles kapuval. A kút az akol mellett volt. A számadógulyás lakása a karám közelében állt. A ridegen tartott marhák, amikor leesett a hó, a karámba szorultak. Az akol közepén — a karámmal párhuzamosan — a hosszú téglajászol húzódott. Két ökörrel takarmány ózták. Amikor a legnagyobb hideg volt, akkor fogyott a legtöbb víz. Ha a hó elolvadt, kieresztették őket a karambol és kint szedegettek, de éjszakára kaptak takarmányt. A karámban is, az akolban is, mindennap vastagon almoztak. A trágyát nyáron hordták ki. Mikor olyan volt az idő, a marhákat járatták. A tinóbetanítás a következőképpen történt : A tinókat kutyákkal beszorították egy istállóba. Kötélhurokkal egyenként elfogdosták őket. Fogasboronába fogták a kezdő vonóállatokat, az öreg ökrök közé. Ilyenkor hat ökörrel boronáltak. Ha a tinók nem akartak megállni, akkor a hátulsó pár ökör megvetette a lábát s a két tinó csak úgy nyekkent. Ha pedig indulni nem akartak, az első pár ökör úgy meghúzta, hogy a nyelvüket lógatták. Ha a tinók nem mentek, a két ökörrel megfogatták s jól megostorozták, csak úgy görnyedt a derekuk. Két-három nap alatt betörtek a járomba. Ritkán előfordult, hogy úgy jöttek be, hogy a két tinót elölfogták. Azonban az ökrök betanulásához hosszú hetekre, sőt hónapokra volt szükség. A magyar marha szórahajlóbb, fürgébb, mint a vöröstarka. A jó béres az ökrökre sohasem csapott, a kocsiról dirigálta őket s nem szaladozott mellette. Szóval olyan pontosan tudták a béresek irányítani az ökröket, hogy pl. a gabonahordásnál a lófogatok többször súrolták a magtár oldalát, mint az ökrösszekerek. Györgyi Lajos ezt így egészíti ki: A magtár oldalát a fogatok általában nem szokták súrolni — annál inkább az asztag oldalát. A kévés gabona asztagba hordásakor fontos, hogy a lovaskocsi, vagy ökrösszekér ne álljon túl közel az asztaghoz, „ne ájjon bele", mert az elcsúfítja az asztag oldalát és egyben kipergeti a magot. Ha viszont a kocsi vagy szekér túl messze áll az asztaghoz, akkor a kocsis — aki egyben kévehányó is — nem tudja a kévéket az asztag tetején a kívánt helyre viliázni. Ezért kell pontosan beállni, amit az ügyes ökörfogatos olykor jobban csinál, mint a lófogatos, akinek pedig a hajtószíj a kezében van. A csorvási Rudolf-majorban is volt rideg marhatartás az első világháború végéig. 200— 250 növendékmarha volt a ridtgtartású gulyában. Közülük kerültek ki az uradalomban igavonásra használt ökrök és a hizlalásra szánt göbölyök. A gulyát tavasszal a gerlai legelőre hajtották, ha a legelő elfogyott, az uradalom földjén legeltették. Télen akolba helyezték el, melynek az északi oldalán egy tágas színt építettek szalmatetővel. Az északi oldalát, valamint a keléti és nyugati végét télire szalmástrágyával berakták. Még máshol is lehetett találkozni a ridegtartás nyomaival. Koczka Pál a gyulai legelőn 1920-ban még néhány szárnyékot látott, melyeket a ridegtartás idején használtak. A közelben lakó öregek emlékezetében még elevenen éltek a ridegtartás emlékei és Koczka Pálnak sokat beszéltek róla. Minden állatfajtának külön szárnyéka volt. A kör alakú szárnyék kissé a földbe volt süllyesztve. Földfalát belül fűzfasövénnyel vonták be. A sövényt oszlopokra erősítették. A szárnyék fala kívül rézsútos volt, fel is lehetett menni rá. A marhaszár152