Nagy Gyula: Parasztélet a vásárhelyi pusztán (A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 4. Békéscsaba, 1975)

Írók a Pusztáról - Móricz Zsigmond: Bolondkocsi, pávafarkú traktor stb.

ponta, mint a hasonló, traktorral hajtott cséplők, de sokkal egyszerűbb, már munka közben is, a kezelése. Az igazi előny akkor látszik meg, amikor a gép befejezi a cséplést és új helyre kell vinni. Tíz perc alatt leszerelték az egész gépet, s már robogott is a szomszéd tanya felé, ahol egy pillanat alatt odaállt a kazal alá. Egy tanyán feltűnt nekem egy miniatűr szélmalom. Az egész akkora, mint egy sifon. Deszkából van az egész. • — Csekélység e mind — mondta szerénykedve a gazda, aki csinálta. Kinyitotta a maimocska ajtaját, s bent van egy darálókő, 15 collos, kézidarálónak a köve. Hátul kétszárnyú szélmalomkerék; ha a szél iránya változik, játszva s fél kézzel lehet egy tengelyen körbeforgatni s a széllel szemben beállítani. A szélkerekeken jó vászon volt, de már elnyűtt, s a malom így is őr. — Tizenkilencben csináltam, már nagyon meg van pusztulva. Rögtön darál. Egy óra alatt hét-nyolc kilót lead. Nem kell ezzel sokat babrálni, csak néha megnézzük, van-e még a garatban, nem jár-e üresen. Osztán megyek szántani. Hogy annyira érdekli a társaságot, megmagyarázza: — Úgy is lehetne csinálni, hogy a teteje forogjon, de avval több ficemónia van, akkor fent majorpántot kell csinálni. Érdekesebb ennél ez a viziduda, mer ezt az idén csináltam. A kút mellett felvesz egy tülökformára szabott nyárfacsövet, körülbelül százhúsz centiméter hosszú. Két darabból van s úgy van kivájva, simán kiégetve, aztán „összenádolva", ahogy a csónakot szokták, sással az eresztékeken. Felveszi, fújja. Oly takarosan kifújja rajta a takarodót, hogy a gépnél a legények be akarják szüntetni a cséplést. A sofőrünk vásárhelyi parasztfiú, megnézi, megszagolja, azzal kipróbálja és még szebben kezd fúdogálni rajta. Alig van szerszám a tanyán, amelyen valami javító változtatást ne tenne a kisgazda. Milyen kár, hogy nem gyűjtik a szakemberek. Magyarországon körülbelül háromszor annyi zenetanár van, mint amennyi gazdasági szaktanító. Pedig mintha az emberek Magyarországon inkább a mezőgazdaságból élnének. Igaz, az a kevés intézet is alig telik meg, amennyi van a gazdasági oktatás részére. — De hogy lehet azt kívánni — mondja egy tanyai gazda —, hogy az ember a fiát elküldje gazdasági iskolába, amikor már munkaerő. És annyit fizessen érte, amit semmiképpen nem bír előteremteni. Nem lehetne megcsinálni, hogy szaktanár jöjjön ki ide hozzánk? Ahogy egy kisjánykához eljár a zongoratanár. Vagy az orvos. Osztán itt tanítson mög bennünket, hogy mit cselekeggyünk. Gondolkozva néz maga elé: — De hát ahhoz az kéne, hogy ű is tuggyon valamit a gazdasághoz.

6 6 Vásárhelyi Újság, 1933. augusztus 20. 1—2. Nagy Gyula megjegyzése: A Vásárhelyi-pusztán is a múlt században a gabona aratása megegyezett a szénabetakarítással, vagyis: a gabonát a tarlóra levágták s a levágott rendekből vontatókat raktak, majd az Alföld-szerte elterjedt vontatókocsival, az ún. bolondkocsival (amely nem vásárhelyi találmány) a szérűbe vontatták, majd ott lóval, később kocsival elnyomtatták. A századforduló után pedig a cséplőgép mellé húzatták, s ott mint a kaparékot favillával a cséplőgépre feladogatták. (Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyi-pusztán. Néprajzi Közlemények VII. 2. Bp., 1963. 26—92.) A csélplőgép elterjedésével módosult az aratás rendje is: a gabonát a talpon álló gabonára rávágták, a rendből kukával vagy sarlóval kéve nagyságú markot szedtek s a tarlóra fektetett kötélbe helyezték. A kévéket keresztekbe rakták, majd lőcsös kocsival behordták a tanya alá, ahol osztagba került és géppel elcsépelték. (Orosháza néprajza. Szerk.: Nagy Gyula. Orosháza, 1965. Nagy Gyula: Földművelés. 137—165.) 124