A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 3. (Békéscsaba, 1974)
Manga János: Szokások Tótkomlóson
tartási munkák mellett még rongyszőnyegeket szőtt. Egyikük sem volt bőbeszédű, de minden kérdésre határozott választ adtak. Mind a férj, mind a feleség hangsúlyozta, hogy szüleik még tartották a szokásokat és babonákat, de ők már nem. Povázsay Mátyás gyermekkorában még a nagycsaládban élt. Nagyapjának és nagyanyjának öt fia és lánya volt. A két nagyszülővel, azok fiaival, lányaival, a fiaik feleségeivel és az unokákkal együtt a családnak 21 tagja volt. A nagyapa, szintén Povázsay Mátyás, abban az időben már betöltötte a 70. életévét, de még ő volt a gazda. „Mindnyájan úgy csinálták, ahogy ő rendelte, ő adta ki a család minden tagjának a munkát. Vasárnap délben az ebéd alatt mindenki elmondta, mit csinált a héten, s ezután a gazda mondta el, kinek mit kell csinálni a következő héten." A nagyapa és a nagyanya szerinte még sok régi szokást megtartott, de „amikor a család szétment, a fiatalabbak már sok mindent elhagytak." Povázsay Mátyás és felesége a régi szokásokra még emlékeztek, de azokról már csak mint valami távoli múlt emlékeiről beszéltek. Egy-egy babonás cselekményen, rítuson, — amikor szó esett róla, — mosolyogtak. Ez érthető is, hiszen Povázsay Mátyás a nagycsalád felbomlása után, majd méginkább amikor megnősült, kiszakadt a régi életformából. Később pedig évtizedeken keresztül szövetkezeti pénztáros volt, a község vezető rétegével tartott szoros kapcsolatot, kereskedelmi vállalkozásokban vett részt. Erre jellemző, hogy annak a műdal-repertoárnak a nagy részét, amely akkoriban a vidék magyar polgári rétegének kedvelt zenéje volt, már ő is ismerte. Őseit, nemesi származását számon tartotta. Elmondta, hogy nagyapja szerint a három Povázsay testvér közül a telepítés idején csak az egyik jött Komlósra, a másik Békéscsabán, a harmadik Szarvason telepedett le. Nevük eredetéről azt hallotta, hogy „valahol a szerb határon van egy Povázská dolina", ahonnan származnak, s mivel nemesek voltak, erről a dolináról nevezték el magukat. A Povázsayékkal folytatott beszélgetésben több alkalommal részt vett a szomszédban lakó Antal Pál 84 éves volt gazda is. Gyakran egymást kiegészítve mondták el, amit az öregektől hallottak, hogy Tótkomlósra Szentandrásról jöttek, de nem mindnyájan. Gyermekkorukban egyes gazdák már sokat olvastak, az idősebb férfiak a Slovensky spolok-ba (szlovák egyesület) jártak a téli estéken, ahol szlovák könyvek, szlovák újságok voltak. Mindkettőjük nagyapja és nagyanyja már jól beszélt magyarul, de az idősebb asszonyok legtöbbje abban az időben még csak szlovákul beszélt. Gyermekkorukban az emberek még nagyon vallásosak voltak. Ha munkába kezdtek, első szavuk ez volt: s Bozou pomocou (Isten segítségével). Öregapjuk reggel, amikor felkelt, a Tranosciusból mindig elénekelt egy reggeli éneket. Gyakran a család többi tagjai is vele együtt énekeltek. Az éneklés este lefekvés előtt is szokásban volt. Vasárnap az ebéd előtt, vagy az ebéd alatt a fiataloknak el kellett mondaniok, mit prédikált a pap a templomban. Antal Pál szerint a régi szokásokat az ő fiatal korukban inkább már csak az asszonyok és az idősebb emberek tartották. A fiatalok akkoriban kezdtek magyar dalokat énekelni, de az öregek csak szlovákul daloltak. Adamik Pálné 66 éves asszonynak az apja béres, férje pedig gépész volt. Tótkomlóson született, s jól emlékezett mindazokra a szokásokra, amelyeket lánykorában még tartottak. Azt is megfigyelte, hogy pl. a lánykérés, a kézfogó, a lakodalom más volt a szegényeknél, más a gazdagoknál. Elmondta, hogy az emberek most okosabbak, műveltebbek, mint régen voltak, és jobban élnek. Arra a kérdésre, hogy véleménye szerint miért hagyják el a régi szokásokat, ezt válaszolta : „Hát én azt nem tudom, miért szűntek meg ezek a régi szokások. Tudom is én, azt most már olyan babonásféléknek tartják, ha olyasmit csinálnak, vagy csúfolnak..." Szerinte a szokásokat régebben mind a szegények, mind a gazdagok tartották, „egyformán mentek", de „a szegény lányok külön jártak a fonókába, a gazdagabb lányok megint külön. A gazdagabbak a gazdagabbak közé, a szegényebbek a szegényebbek közé. A gazdagabb és szegényebb lányoknak több fonóházuk volt, a szegényebbek fonóházaiba csak a napszámos lányok, a zsellérlányok jártak, akiknek földjük volt, már külön jártak." A beszélgetések során már arra is történt utalás, hogy pl. már a múlt század nyolcvanas 7
