A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 3. (Békéscsaba, 1974)

Tábori György: Tótkomlós állattartása

A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 3 Tótkomlós állattartása TÁBORI GYÖRGY Békés megye területe a török hódoltság után majdnem teljesen lakatlan volt. Benépesítésére magyar, szlovák, román és német telepeseket hoztak. Ilyen szlovákok által betelepített község Tótkomlós is. Komlós neve mint pusztáé egy 1451. évi oklevélben már megtalálható. Az 1564. évben 20 kapu után fizetett adót. Ezt követően Komlóst is hamarosan, de legkésőbb az 1596. évben elérte a törökök által okozott végpusztulás, mint annyi más Békés megyei községet. 1648-ban csak mint pusztát emlegetik okleveleink. A török kiűzése után Komlós lakatlan pusztájának benépesítésére is sor került. A szentandrási uradalomba, melynek a komlósi puszta is része volt, tulajdonosa Rudnyánszky József 1740ben, hogy az újonnan szerzett területen olcsó munkaerőhöz jusson, az északi vármegyékből szlovák evangélikus vallású jobbágyokat telepített. De azok a már ott élő római katolikus jobbágyokkal nem egyeztek, állandó volt közöttük a torzsalkodás. Végül a földesúr belátta az új telepesek rossz helyzetét és 1746-ban áttelepítette őket a komlósi pusztára. A telepítés évétől a puszta neve Tótkomlós. Az új telepesek szerződéses viszonyban voltak földesurukkal. Szolgáltatásaikat főleg pénzben és csak kis mértékben terményben rótták le. A török pusztítás határozta meg a tótkomlósiak foglalkozását. A falu határa, akárcsak más törökdúlta vidéken, itt is elhanyagolt, nagyobb arányú gabonatermesztésre alkalmatlan volt. Különben is a rossz utakon terményeiket nehezen tudták volna piacra vinni. A megtelepült szlovákság gazdálkodása tipikus alföldi jellegű lett. A hangsúly az állattenyésztésen volt. Ezt elősegítette és lehetővé tette az elvadult községhatár, a falut körülvevő legelők és vizenyős rétek. Főleg heverő ökör, ló és juhtenyésztéssel foglalkoztak, félszilaj módra, így az állatokat könnyen el tudták hajtani Hódmezővásárhely, Gyula és Arad nagyforgalmú állatvásáraira. Az állattenyésztést tehát a korabeli piacviszonyok is serkentették. Ezért érthető, hogy a falu körül legelőt hagytak, és csak azon túl törték fel az elvadult földet gabona alá. Egyedül a szőlőnek és a vászonöltözethez szükséges kenderföldnek hasítottak ki nagyobb területet a határból. A község határa igen kicsinek bizonyult, s nagy számú állataiknak nem tudtak elég legelőt biztosítani. Ezért kényszerültek bérbe venni a környező, de egy napi járóföldnyi távolságon túl nem eső kincstári és községi tulajdonban levő pusztákat: a székegyházi, a szentetornyai, a földvári, a pitvarosi és a kaszaperi pusztákat. A bérletek több-kevesebb megszakítással egészen a 19. század közepéig fennállottak és egy évszázadon keresztül biztosították a tótkomlósiak részére az állattartásból eredő hasznot és megélhetést. A pusztákon tartották feles számban levő állataikat, az ökörcsordákat, a méneseket és a juhnyájakat. A határ képe írásos emlékek és térképek nyomán az alföldi kertestelepülések határhasználati rendjét mutatja. A határ a falu körüli bellegelőből és a távol levő bérelt küllegelőből tevődött össze. A 18. századi állattartásból eredő jólétüket így jellemzi a község monográfusa: „az állattenyésztés iránti érzésüket s hajlamot a komlósiak nemcsak Szentandrásról, hanem még a Felföldről hozták magukkal s ide jőve eme 17* 259