A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 3. (Békéscsaba, 1974)

Boross Marietta: Tótkomlós mezőgazdasági fejlődésének vázlata (1828–1959)

A kukorica termelésének a technikája az Alföldön ismerttel egyezik. Tanulmányunkban termelésének fontosabb állomásaira térünk ki. A kukorica rendszerint búza után keiül a frissen trágyázott és kétszer alászántott földbe. Vetése Szt. György hetéig megtörténik. A múltbeli vetése kétféle módon történt : eke után kézzel, utóbb az ekére szerelt vetőgéppel vagy botszerű kézi kukoricaültető eszközzel.

49 Az előbbi vetési mód lehet mondani a legutóbbi időkig a szegényparasztságnál élő gyakorlat volt. Előnye, hogy gyorsan, kevés maggal tudnak nagyobb földterületet bevetni. A kukoricának ez a vetési módja az országban a legelterjedtebb.

50 Használatáról már a 18. században is tudunk, a 19. sz. első felében pedig a legelterjedtebb vetési mód.

51 Tótkomlóson ügyes kezű, parasztemberek az ekére szerel hetőkülönféle kukoricavetőgépeket, pergetőket konstruáltak. Elterjedésük területe az ország délkeleti része. A pergetők magtartója deszkából készült, kereke az eke kerekéhez kapcsolódott és a megadott távolságra szórta a magokat. A szórótengelyt, — mint a vetőgépeknél — nem lehetett elzárni, ezért, hogy a megfelelő köztávolságot biztosítani tudják, az ekének csak minden harmadik fordulásánál szerelték fel. Később kovácsok is készítettek a fapergetőkhöz hasonlókat, technikailag jobb kivitelben. A kukoricának bottal való ültetése az indián kukoricatermelő kultúrát jellemzi. Hazai Utca vonalára épült magtár (12. kat. h.-as gazdálkodóé) Sypáren stavaná pozdlz ulice (12-jutrové gazdovstvo) In der Straßenlinie erbauter Speicher (Landwirt mit 12 Joch) vonatkozásban bottal való ültetésről a Tiszántúlról és a Dunántúl déli részéből vannak adataink.

52 A Tótkomlóson használt ültetőpuska lényegében az ültetőbotnak egy fejlett változata. Ez a szerkezet a földbe nemcsak lyukat váj, hanem mindjárt pár szem magot is a 230