A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 3. (Békéscsaba, 1974)

Boross Marietta: Tótkomlós mezőgazdasági fejlődésének vázlata (1828–1959)

lyukba enged. A községben használt kukoricavető puska egy méter hosszú bot. Oldalán pléhből készült magtartó van, mely a botnak az összecsukásával — a pléhből készült — tölcséren keresztül engedi a magokat a földbe. Ennek a kukoricavetési technikának nem volt a faluban nagy elterjedtsége, csak kisföldűek és agrárproletárok használták kerti, vagy harmados kukoricaföldjeiken. Mint mondták „... puskát csak az használt, akinek nem volt lova." A kézikapálás volt a kukorica gondozásának a legelterjedtebb módja. A lóvontatású ekekapát a 19. század utolsó évtizedében kezdték a nagyobb földű gazdálkodók használni. Gyors elterjedését haladó munkateljesítményének köszönhette. Míg kézikapával egy nap alig háromszáz-négyszáz négyszögöl földet munkáltak meg, addig ekekapával általában ezerkétszáz négyszögöllel tudtak végezni. A kukorica törése szeptember végén a Mihály napja utáni időszakra esik. Hajával együtt törik, általában csak a korai délutáni órákig, majd a megszedett csöveket a tanyaudvaron fosztják. A környező, nem nemzetiségi falvakban a kukoricaszedés módja a tótkomlósival megegyezik, a helybeliek ezt a szedési és fosztási módot tótos-пгк mondják.

53 A kukoricának a megmunkálása általában részes munka volt és csak a harmincas évek végén vált általánossá a napszámos művelése. A pénzbeli fizetség helyett a szedőnek naponta egy zsák kukorica és háromszori bőséges étkezés járt. A fosztást a szedők végezték el. Az udvaron csomókban szórták le a csöveket. A fosztó a halom közepére ült és lefosztva a csöveket maga mögé dobta. Ha egyik előbb megUtca vonalára épült magtár (78 kat. h.-as gazdálkodóé Sypáren stavaná pozdl'z ulice (78-jutrové gazdovstvo) In der Straßenlinie erbauter Speicher (Landwirt mit 78 Joch) 231